34. Fejezet - Végzetek

Sziasztok. Majd.. Majd leírom a fejezet végén. Nem... nem tudom.

- Nézd – kezdett el magyarázkodni, mielőtt bárminemű hozzáfűzni valóm lehetett volna a kéréséhez. Pánikszerűen hadovált, idegességében nem tudta, vajon az én szemembe nézzen-e, vagy azt a bizonyos pontot bámulja a plafonon. – Tudom, hogy lehet egy kicsit gyors és nem pont így képzelted el, de pontosan azért jöttünk el ide, hogy valami normalitást adjunk a kapcsolatunkhoz. Nézd, én megértem, ha nem akarod a házasságot, én csak… Szeretlek. Őrülten és megmásíthatatlanul szeretlek, és tudom, hogy le szeretném élni veled az életemet.

Felemelt mutatóujjal állítottam meg, a szavak megakadtak és végül nem jöttek ki száján.

Nem tudtam, mi pörgött le bennem abban a pillanatban. Megmagyarázni, megfogalmazni, értelmezni képtelen lettem volna, a szívem zakatolt, a tenyerem benedvesedett és hirtelen olyan hangosan kezdtek sikoltozni a gondolatok a fejemben, hogy egy pillanatra be kellett hunynom a szemem és mély lélegzetet vennem. A gombóc a torkomban egyre nagyobbodott, azt hittem, menten rosszul leszek, ám ekkor belém hasított a felismerés: pontosan azt tette, amiről mindig is álmodtam. Közel álltam a bőgéshez, a mentális megadásnak, hirtelen annyira boldognak és kiegyensúlyozottnak éreztem magam.

Ezt akartam. Teljesen az övé lenni, vele tölteni a hátra lévő időt.

Boldogan és szerelmesen.

Közelebb kúsztam hozzá, addig-addig fészkelődtem, míg neki nem préselődtem. Jobb kezem a mellkasára simult, aztán az orrát súrolva a szám finoman érintette az övét.

- Igen – válaszoltam szerelemmel csordultan és átkozottul sírós hangon. Nem tudtam hova tenni a rám törő hirtelen érzelmi hullámot, egyszerre forrongtam belülről és hűltem le teljesen. Végigsöpört egy ismeretlen éhség, szomjaztam a figyelmére. Az imádatára és az odaadására. Ő egy végtelenül jó ember volt – néha túl jó is hozzám képest –, mégis engem szeretet. – Igen. Hozzád megyek.

A Steve arcán megjelenő csodálat mindent megért – minden fájdalom, minden pánikroham, szenvedés és kétségbeesés elillant. A teste finoman megremegett, megmerevedett majd ellazult finom érintésem jóvoltából. Kieresztette a belészoruló levegőt, finom eper illatot árasztott a nemrég elfogyasztott gyümölcs miatt. Aztán hirtelen megmozdult, a kezei felfedező útra indultak.

Nem tétovázott, rá nem jellemző módon határozottan csókolt meg. Az önkontrolom legkisebb jele nélkül nyögtem bele a csatánkba, míg ő egy ügyes mozdulattal lehúzta a bugyimat. Igen.

Mindkettőnknek szükségünk lett egy gyors kielégülésre, mert noha a legutóbbi szeretkezésünk egyáltalán nem tűnt messzi időpontnak, mégis mintha egy évezred telt volna el. Mindent a vágy és szerelem diktált, és ezt tökéletesen rendben volt.

Amint a bugyim valahol földet ért, már a hátamra csusszantam, s ő fölém tornyosult. Elragadtatottan a hajába túrtam, körmeim végigszántottam meztelen hátán, s örömmel konstatáltam az ujjaim alatt megfeszülő izmokat.

Végigcsókolta a kulcscsontomat, a nyelve lassan ízlelte a bőrömet, miközben én addig ügyeskedtem, mígnem megszabadulhattunk az alsójától. Nem várt addig, hogy teljesen letolja, egyáltalán nem érdekelte. Gyorsan kellett, szenvedélyesen, fűtötten és vadul. Annyira nem Amerika Kapitányosan.

- Szeretlek bébi – motyogtam a fülébe, mire ő finoman szétnyitotta a lábaimat, és várakozás vagy egyéb kérdés nélkül mélyen belém temetkezett. Egy a legkevésbé sem nőies káromkodással fogadtam a teltséget, ő pedig erősebben szorított magához. Én mozogni akartam, próbáltam is, de ő még várt egy kicsit, kiélvezte a helyét, mielőtt elkezdte a lassú, birtokló lökéseket.  Az ágy egyre kisebb helynek tűnt szétnyílt lábaimnak – a takaró selymesen cirógatta őket –, s hogy visszatartsam a sikoltási vágyamat - tudomásul véve a szomszédjainkat – finomnak nem nevezhető módon a vállába haraptam. Steve fojtottan hörgött fel, és keményebben döfött. Az ágy recsegésével és folyamatos falnak ütközésével nem foglalkoztunk különösképpen.

A gerincemen feltörő bizsegés tudatta velem, mennyire közel voltam, s Steve megérezhette, mert finoman a fenekembe markolt és egy cseppet megemelt. A lélegzetem elakadt, a szemeimet erősen – már-már fájóan – becsukva találkoztam a lökéseivel, csípős egy ritmusra mozogva az övével. Kapaszkodtam belé, mert az volt az egyetlen dolog, ami igazán számított.

Csak mi. A közös jövőnk.

Hittem benne, hogy elpusztíthatatlanok voltunk – és ezzel a tudattal értem el a legvégső pontot, ő pedig szorosan utánam követett.

* * *

- Mikor kapom meg a gyűrűmet? – piszkálódtam vigyorogva, a mellkasán könyökölve. Nem volt számára túl előnyös a pozíciónk, lényegében, mert teljesen köré tekeredtem, elfoglaltam mellkasát, ő pedig csak feküdt, tehetetlenül, ahogy fészkelődtem. Azonban egy pillanatra sem panaszkodott, sőt! Határozottan elégedettnek látszott. Hiszen igent mondtam.

- Úgy gondoltam, ketten kiválaszthatnánk, ha visszatértünk New Yorkba – hintette el a gondolatot. – Igazság szerint, másról is szerettem volna beszélni veled.

- Tehát nem Sarah gyűrűjét kapom meg? – Csalódottság lepett el. A bizonyos, sokkal önzőbb részem azt remélte, egy napon majd méltó leszek édesanyja gyűrűjére.

Meglepettség suhant át az arcán, mire szinte levegőért kapkodva kezdtem mentegetőzni. Az arcom lángolt a szégyentől. Rossz témát hozhattam fel.

- Nem gondoltam bele, hogy szeretnéd – ismerte el vonakodva. – Nincsenek benne kövek, sem gyémánt. Egyszerű ezüst gyűrű.

- Nincs szükségem kövekre – ráztam a fejem serényen. – De te nem akarod nekem adni, amit teljesen megértek.

- Nem erről van szó – mondta, őszinteséggel csillogó szeme kissé összeszűkült, ahogy a homlokát ráncolta. – Én lennék a legboldogabb, ha viselnéd. Csupán azt hittem, valami különlegesebbre vágynál. A különleges alatt azt értem, hogy egyedi.

- Steve. – Ellágyult a tekintetem. – Néha azon kapom magam, hogy azt kívánom, bárcsak megismerhettem volna az anyukádat, mert mindig mesélsz róla. Azonban így, ismeretség nélkül is azt mondanám, Sarah egy hős volt. – Megpusziltam az arcát. – Egyedül felnevelt téged, bébi. – Élvezettel ittam magamba a mosolya látványát. – És talán a gyűrű lehetne valami családi tradíció, nem? Oké, tudom, az apukád még Brooklynban vette, és nem az őshazádból való, de mi elkezdhetnénk. Aztán, ha egyszer… esetleg gyerekeink lesznek, vagy nem tudom…

Finoman megcsókolt. Azon kaptam magam, hogy elvesztem a valóságot.  Túl szép volt ez, hogy igaz legyen.

- Elköltözhetnénk – vetette fel az ötletet. – Erről akartam veled beszélni.

- Hova? – Elköltözni? Hova? Világ életemben New Yorkban éltem, ott vetettem meg a lábam, mégis hova mehetnék?

Immáron az oldalunkon feküdtünk, egymással szemben, mellkasaink érintkeztek.

- Egyelőre ezen nem gondolkodtam, tekintetbe véve, hogy szerintem ezt kettőnknek kellene megbeszélni. – Tudálékos. – Viszont, ha valóban családot tervezünk, a saját kis kuckónk megfelelőbb hely lenne, mint a nagy és csúnya Stark torony.

- Ne engedd, hogy meghallja ezt – kacagtam, a szívem hevesebben vert, mint valaha. A saját kis kuckónk ötlete remekül hangzott. – Nem szeretnék elszigetelődni a többiektől. Főleg most, hogy a keresztszülei lettünk T. J.-nek. Ráadásul, azt hiszem, révbe ér a bátyám.

- Én sem úgy gondoltam. – Ennivalóan a nyakamba puszilt, ízlelgetve a finom bőr a torkomnál. Csiklandozott a harmadnapos borostája.

Megmarkoltam a fenekét – a reakciója azonnal nekem feszült. Ó, ez jó.

 - Mrs. Rogers. Hmm, jól hangzik – susogta a fülembe, aztán hirtelen megmozdított, és rajta ültem.

Felemeltem az egyik szemöldökömet, kíváncsisággal vegyülő ámulattal lesve le rá. A mutatóujjam megtalálta a számat.

- Á, szóval ismét terveid vannak? – Megnyaltam az ujjpercem. Finoman bólintott, aztán lassan fészkelődni kezdett alattam. – Szóval erről van szó, Mr. Rogers. Érdekesnek tervnek tűnik.

- Bizonyára izgatottan várod.

Jól meggondoltam ezt? Az igennel megpecsételtem a sorsomat, „aláírtam”, hogy Mrs. Steven Grant Szarkasztikus Szarházi Rogers leszek?

Elnevettem magam.

Igen.

Szerettem. Nagyon szerettem.

* * *

 - Csalódott vagy, hogy haza kell mennünk? – kérdezte puhatolózva, miután elhelyezkedtünk az első osztály kényelmes bőrülésein, másnap olyan éjjel tizenegy körül. – Nem hívnának vissza, ha nem lenne fontos.

Hozzábújtam, az orrom az arcához dörgöltem.

- Nem tartott sokáig a kiruccanásunk – sóhajtottam a bőrébe. – Mégis, szerintem elég tartalmas volt, nem?

- Sokkal jobban érzem magam – motyogta. – Ugye te is?

Jobban belegondolva, igen. Ezerszer kényelmesebbnek tűnt vele lenni a lerendezetlen problémáink nélkül.

- Király volt. – A fülem mögé tűrt egy kósza hajtincset, aztán gyorsan megcsókoltam. – De vissza kell rázódnunk a való életbe. Még mindig Amerika Kapitány vagy, ez nem is lesz másképp, és szükségük van rád.

Elmosolyodott.

- Megkérlek rá, hogy ne aggódj miattam. – Tisztán csengett a hangja, ahogy a fülembe duruzsolt. Az egész lényem ellazult tőle, és már nyugodtabban dőltem a vállának. Gyanítottam, hogy hamarosan elszunyókálok, azért finoman összefűztem ujjainkat és lehunytam a szemem. – Mindig haza fogok menni hozzád, és mindig megvédelek.

- Hm.

- Aludj kicsit – bíztatott. – Jó éjt, kicsim.

Nem sokkal később – legalábbis úgy érzékeltem, hiszen bóbiskoltam – egy hang rángatott ki a virágokkal teli álmomból. Az órámra pillantva állapítottam meg, csaknem átaludtam az egész repülőutat, és már csak arra eszméltem fel, hogy a pilóta figyelmeztet minket, kapcsoljuk be az öveinket, mielőtt megkezdi a leszállást. Álmosan pislogva tettem eleget a kérésnek, és ez idő alatt Steve kedveskedve simogatta a karomat.

Tudta, hogy nem vagyok egy korán kelő típus – ismert már –, ezért nem erőltette a beszélgetést. Vezetett, amerre mennünk kellett, én pedig igyekeztem legyőzni a pilláimat. Képes lettem volna állva elaludni.

A hazafele utat taxival tettük meg, szorosan egymás mellett jelentkeztünk be a toronyban, aztán a lift kódját bepötyögve már felfelé haladtunk.

Kezdett kitisztulni az agyam. Legalább már láttam, merre haladunk.

Az otthonunkba érve rájöttem, hogy az a bugyuta vigyor, ami nemrégen formálódott az arcomon újra megjelent, és szinte táncolva mentem be a fürdőszobába felfrissülésért. A vőlegényem mindezt vigyorogva nézte végig.

Beállt mellém a zuhan alá, segített megmosni a hátamat.

- Furcsa, már a hegeid sem látszódnak. – Noha nem láttam az arckifejezését, sejtettem, hogy a homlokát ráncolja. Megpuszilta a vállamat. – Lehet, hogy csak este jövök haza.

- Semmi gond, bébi – motyogtam, és megfordultam. Átkaroltam a nyakát. – Ez a munkád, és dolgoznod kell. Már tisztáztuk.

- Biztosra akarok menni, hogy a helyes dolgot teszem – adta tudtomra finoman, mintha egy gyerekkel beszélne. – Ennyi az egész.

- Nem élhetünk örökké bizonytalanságban. Az nem megy.

A homlokát az enyémnek döntötte.

- Oké, megbeszéltük. – Végigsimított a hátamon, én pedig elzártam a vizet. Törölközőbe bugyoláltam magam, míg ő szimplán áttörölte magát, szárazra törölte a haját és elindult megkeresni az Amerika Kapitány ruháját. Figyelve, hogyan sétál ki a fürdőszobából, a szárítóért nyúltam. Sokáig tartott, mire átmentem fürtökön. Sorra begöndörödtek, és lehullottak a vállamra.

Gyorsan magamra kaptam egy otthoni farmert és valami kopott Aerosmith felsőt, Steve már a konyhában várt. Összerakott egy-két szendvicset, és főzött nekem kávét.

Bátorítóan mosolyogtam rá. Megértettem, miért viselkedett annyira óvatosan, ugyanakkor zavart is.

- Szia, Kapitány – üdvözöltem újra, a mellkasára csúsztatva kezeimet. – Mintha megváltoztatták volna az egyenruhádat.

- Igen, Stark elvégzett néhány apróbb változtatást. – Beleszagolt a hajamba. – Imádom ezt az illatot.

Elpirultam.

- Tudom. Azért használom. – Egy pillanatra elhallgattam. – Menj csak, bébi. Bizonyára már késésben vagy. Ne várasd meg őket.

- Gondoltam megvárlak, hogy elköszönhessek a menyasszonyomtól.

Megforgattam a szemem, ám a lábujjaimra állva finoman megcsókoltam.

- Vigyázz magadra, te hős. – A hangom lágyan, nyugodtan szelte át a köztünk lévő távolságot. Pontosan így akartam. Tudnia kellett, hogy jól vagyok, hiszen boldoggá tett.– Próbálj meg épségben hazajönni.

- Megígérem. – Azzal játékosan szalutált, majd elengedett, és még egy utolsó csókot nyomva a homlokomra távozott.

Kifújtam a levegőt, aztán leültem reggelizni.

Steve már megint túl sok vajat tett rá.

Mindezek ellenére mosolyogtam, mint egy őrült.

* * *

- Egész nap viszket a hátam, az őrületbe kerget – panaszkodott Nate, amikor végre lementem, hogy üdvözöljem őt, és átadjam a szuvenír ajándékomat. Megölelgetett, aztán leültünk a kanapéra és beindítottunk valami filmet. Annak ellenére, hogy elméletileg egy elég jó Jason Statham tűnt, egyikünk sem figyelt igazán rá. Kevés olyan idő akadt, amikor időnk lett volna egymásra, ezért kihasználtuk azokat a ritka alkalmakat, amikor volt.

- Mi a helyzet veled és Bobbival?

Megvakarta a tarkóját.

- Nem tudom – sóhajtotta tanácstalanul. – Az egyik pillanatban kedves, nevetünk, és úgy érzem, végre közelebb enged magához. Máskor pedig hideg és elutasító, és fejfájásom van, mert fogalma sincs, mit akar.

- Ez azért van, mert a legtöbb nőnek csak a bugyijában jártál, és nem próbáltad megérteni őket. – Teljesen őszintének kellett lennem vele, s megmondanom az igazságot. Nyilván ő is tudta ezt. – Így most, hogy kifogtál egy nehezebb gondolkodásút, nem tudod, mit tegyél.

- Azért nem maradtam senkivel, mert nem találtam önmagam. – Megvonta a vállát. – Nem csak neked voltak rossz élményeid, de ezt te is tudod.

- Úgy gondolod, hogy anyánk miatt nem vállaltál komoly kapcsolatot? – Felemeltem az egyik szemöldökömet, és közelebb bújtam hozzá.

- Részben. – Nyelt egyet. – Talán egy kicsit, hogy a cselekedeteimben visszalátom majd őt. Tudod, a komoly kapcsolatokból néha család lesz, és ha gyermekeink lennének, talán én is elrontanám őket.

Megfogtam a kezét.

- Nem szabad ennyire negatívan állni a dolgokhoz. – Finoman beszívtam az alsó ajkamat. Olyan képmutatásnak hangzott az iménti mondatom, hiszen tulajdonképpen Steve előtt én is hasonlóan láttam a világot. Azonban rá kellett jönnöm, hogy az egyetlen, aki irányíthatja a sorsomat és meghozhatja a döntéseimet, én vagyok. Ezt Natenek is tudnia kellett. – Szerintem már így is hatalmas lépés, amit tettél. Nézd, nem akarom, hogy a múltadat a nőkkel ennyire rossznak lásd. A legtöbb biztosan ugyanazt kereste, mint te. Nem volt rossz, csak elszigetelt. De látom, hogy mennyi mindenben változtál, amióta ismered Bobbit, és hiszed vagy sem, ő is változott.

- Hogy érted?

- Amikor még nem voltál itt, esküszöm nem láttam ennyire jókedvűnek. – A gondolat engem is bazsalygásra késztetett. – Nagyon nehéz lehetett neki, hiszen tudod, hogy ő és Clint házasok voltak.

- Sokáig tartott, mire elértem, hogy egyáltalán meghallgasson engem. – Az arcán lévő karmolásokra mutatott. Anyára gondoltam. – Nem mondom, hogy ez a seb egy jó dolog, de ez adta meg a kezdőlökést.

- Miatta nem mentél vissza Franciaországba?

- Nem csak miatta – itt jelentőségteljesen rám nézett –, de nyilvánvalóan ő is közrejátszott a döntésemben. Az, hogy elmentem anno, egy piszkosul rossz döntés volt. Úgy érzem, hogy elárultalak.

- Egyáltalán nem árultál el engem – tagadtam felháborodva. Megértettem az indokait, ugyanakkor felháborított a feltételezés, hogy csak azért, mert véghezvitte az álmait cserbenhagyott engem. – Követted az álmaid, ezért senki sem hibáztathat.

- Én csak… megfulladtam itt. – Eltorzultak meglepően szép arcvonásai. –  Te vagy az egyetlen, aki nem gondolja, hogy itt hagyni téged gyávaság volt. Ez azért van, mert te mindenből és mindenkiből a legjobbat feltételezed. Igen, jogomban állt tolmáccsá válni, és elköltözni. Kérdés az, hogy ez mennyire volt morálisan helyes.

- Bármit is teszel, bárhova mész, mindig a testvérem leszel – szögeztem le lágyan, végigsimítva az arcán. Lehunyta a szemét az érintésemre, mintha fájna neki. – Nem számít, mi jön, mink marad és távozik. Szeretlek téged.

- Én is szeretlek téged, kis róka.

Rákacsintottam, aztán játékosan belebokszoltam a karjába. Békés csendben ültünk, és végre a filmre koncentráltunk.

- Hamarosan mennem kell – mondta Nate körülbelül egy órával később, a stáblista lemenetele közben.

- Merre mész, virágszál? – piszkálódtam.

- Nos, úgy tűnik, hogy találok a közelben egy állást. – Elvigyorodott. – Nagyon izgi.

- Szurkolni fogok neked.

- Tudom. – Megcsókolta a homlokomat. – Mennem kell készülődni, de mi lenne, ha este hoznék kínait, és te meg a szíved szottya megennétek velem és Bobbival?

- Nem mondod komolyan, hogy dupla randit szeretnél!

- Ne mondd, hogy randi.  Nem tudom, Barbara mit gondolna róla. – Húzogatni kezdte a szemöldökét, én pedig hirtelen rosszul éreztem magam, amiért még nem mondtam el neki, hogy Steve meg én összeházasodunk. Úgy gondoltam, ezt a legjobb lenne ketten közölni a többiekkel. – Ez egy baráti összejövetel.

- Sok sikert, remélem, összejön. – Megszorítottam a kezét, aztán elengedtem. Bólintott, aztán hallva a cipője kopogását, végigfeküdtem a kanapén. Eltelhetett egy kis idő, nem igazán érzékeltem.

Pepper és T. J. Malibuban voltak, a többiek a szupertitkos küldetésükön, Bobbi pedig Washingtonban, így nagyjából senki sem maradt, akivel elcseveghettem volna.  Ezért is lepődtem meg nagyon, amikor a liftajtó egy kattanással kitárult. Azt hittem, Nate tért vissza.

- Na, mi az, itthon hagytál… - Megálltam a mondatban, s realizálódott bennem, hogy ki az. – Anya?

Elnevette magát, mintha maga a megnevezés is vicces lenne a számára. Elrettentem a belőle sugárzó negatív érzelmektől.

- Bejöhetek?

Sóhajtottam – nem volt szüksége invitálásra –, és felálltam. Nem akartam látni őt, a legkevésbé sem beszélni vele. Azt sem tudtam, ki és hogyan engedhették be. Emlékeim szerint Steve határozottan utasította őket – márpedig a Kapitány szava szent és sérthetetlen –, hogy Miranda nem teheti be a lábát az épületbe.

Úgy tudtam, ügynökök vesznek körül.

 Magától is betessékelte magát, és a legnagyobb meglepetésemre teljesen máshogy nézett ki. Hófehéren ragyogó arcát – legalább tíz évet lejjebb tagadhatott volna magáról – hosszú vörös haja keretezte, már-már szürkébe hajoló szemei égtek a dühtől. Mégis mit tettem megint, ami ennyire feldühítette?

Aztán hirtelen kacagni kezdett, és lenézett a tenyerére.

- Milyen furcsa az élet, nem? – Finoman oldalra döntötte a fejét, és esküszöm, hogy kirajzolódott rajta egy éles, fekete tetoválás. Valami virág lehetett, hasonló, mint amit karácsonykor észrevettem a csuklóját. Mivel régen szinte rajongásig szerettem a biológiát, azon belül is a virágokat, messziről is rájöttem, hogy az egy liliom. – Mindenféle szemetet az arcodba söpört. Vagy inkább… az otthonodba.

A homlokom összeráncolódott – Steve mellett gyakori habitussá vált –, és beszívva az alsó ajkamat végre kiböktem:

- Anya, mi ez az egész? Miért jöttél?

Ismét kacagott. Hisztérikusan, szinte szárazon.

- Pontosan olyan vagy, mint az édesanyád – motyogta, aztán felerősödött a hangja és már sziszegésként szelte át a levegőt –, egy tudatlan bolond.

He?

- Bár belsőre inkább az apád vagy. – Lépett néhány magabiztos lépést előre, én ugyanezzel a lendülettel hátrébb is vetődtem. Miranda gúnyosan elmosolyodott. – Félsz tőlem? Gyáva vagy. Pontosan olyan, mint ők!

Színpadiasan a mennyezetre pillantott, mintha azt várná, hogy valaki visszaszól neki. Természetesen nem érkezett „válasz”.

- Mindig mások háta mögé bújtatok, vártátok a sült galambot, míg a többi szenvedett a hátatok mögött. Nem érdekelt más, csak a saját érdeketek.

- Anya…

- Ne nevezz anyának! – artikulálatlanul kiabált, és olyan gyorsan termett előttem, hogy jóformán lebénultam. A hideg futkosott a hátamon, a szívem hevesen kalapált a mellkasomban. Szinte éreztem a nyakamban dagadó erek lüktetését, minden lélegzetvételen éles ricsajként ért el hozzám. – Remélem, hogy végignézi… én pedig minden egyes pillanatát élvezni fogom. – Közelebb hajolt hozzám, aztán a karmai közé fogta az arcomat. Erősen szorított, körmei belevájtak a bőrömbe és kisercent a vérem. Felszisszentem, és önvédelmi reflexeim abban a pillanatban kapcsoltak be.  Ütöttem, rúgtam, haraptam és kiabáltam, de semmi sem segített.

Senki sem jött. Egyedül maradtam.

Egy hang – a sajátom – csendült a fejemben: Védd magad!

Annyira erős volt, túl erős nekem.

Az üvegfalnak lökött, egy apró rezzenés adta tudtomra, hogy az üveg bereped a fejemnél.

- Meg kell tudnod, mielőtt meghalsz – nyelve végigszántott a duzzadt alsó ajkán. Lélegzete az enyémet nyelte, olyan közel állt hozzám. – Sosem voltam az anyád. Az a kurva, odafent van egy helyen, amit Astrumnak hívnak. Mondják, az apád a leghatalmasabbik. A vezető. A támasz. Az útmutató. A mindenható, aki mindenek felett áll. És ez nagyon vicces, hát tudod miért? – Borotvaéles körmei egy X-et rajzoltak bőrömbe. Éles fájdalom nyílalt a fejembe, de pillantásomat nem tudtam elvenni az övétől. Velőtrázóan felsikítottam, ezzel együtt újra vergődni kezdtem, ám egy idő után rájöttem, hogy hiába. Vajon mindenkit megölt? Miről beszél? Normális? Igaz, amit mond? Ilyen, és ehhez hasonlók szaladtak végig a gondolatmenetemen, ám nem tudtam egyszerre ilyen sok mindenre koncentrálni. A szoba besötétedett, akár Miranda gonosz, sötét lelke. – Mert lehet, hogy ő mindenkinek parancsolhat, mindent áthatolhat és megkaphat. De a saját lányát, a fattyát, téged, képtelen megvédeni. Azzal, hogy a béna anyádra hagyta, hogy manipuláljon engem, aláírta a halálos ítéletedet. – Már csak ő tartott, a térdeim remegtek, az oxigénhiánytól homályos lett a látásom. Ennek ellenére kituszkoltam magamból a szavakat.

- Te… beteg… vagy…

Hörögtem. A vér felgyülemlett a számban. Gyengültem.

Ott, ahol megérintett, egyfajta bizsergést éreztem. Aztán hirtelen meglendített, és a dohányzóasztalnak estem – olyan rosszul, hogy szinte hallottam a csigolyáim repedését. Vértől tocsogó hajam a szemembe lógott, ő pedig kacagott a szerencsétlen próbálkozásaimon, miszerint feltérdelek, és valahogyan megpróbálok elmászni a kijárathoz. Elektromos áramhoz hasonló fájdalom hasított belém, és a következő pillanatban már mellettem állt. (Olyan irracionálisan erős és gyors volt, a reakcióidőm ehhez képest csupán egy szánalmas semmi.)

Annyira élni akartam. Már csak azért is.

Belső monológom – ami ezúttal csak a magam bíztatásáról, és a szeretteim képe célként elém vetüléséről szólt – egyre kuszább lett, szinte fel sem fogtam, mi történt körülöttem.

Ekkor megrángatta a hajam, olyan gyorsan, hogy majdnem megpördültem.

- Nem érdemelsz méltó halált – duruzsolta édesdeden. – Sem kegyelmet, sem figyelmet. Minek mocskolnám be a kezemet veled? Amikor csak – itt égésszerű kínt éreztem a vállamnál – egy szánalmas – a nyakamnál –, értéktelen – mintha egyenként tépte volna ki a hajszálaimat –, erőtlen – a saját kiáltásomat visszhangozta a szoba, eltörte a karomat –, és szánalmas kis emberi lény vagy.

- A fiaimat királynak szántam. – A nyelvembe haraphattam, véreztem és fáztam. Piszkosul fáztam. Nem éreztem. Nem. Nem… Szinte magába szippantott. – Trónörökösnek. De csak az egyik fiam követ engem, a másik… most megtapasztalja, hogy mi a döntésének következménye…

Felemelkedtem, de már nem ő tartott. Valami sötét.

(EZT KAPCSOLJÁTOK BE: https://www.youtube.com/watch?v=hYgJAN1Ol5g)

Nate. Ne! Őt ne!

- Mondani szeretnél valamit? – kuncogott. – Nyisd ki a szemeid, látni akarom a fájdalmat. Látni akarom, ahogy szépen, lassan elvérzel…

Nem mondhattam nemet. Elfogott a hirtelen vágy, hogy kinyissam a szemem.

Megtettem. És szembeköptem.

Steve, tudtam, hogy nem hallja meg, de azt szerettem volna, hogy ő és a többiek legyenek az utolsó gondolataim, Nate.  Matt. Lydia. Bobbi. Pepper. Tony. T. J. Bruce. Még Natasha is. Clint. Thor. Jane.

Az a sok boldog emlék, amiben azt hittem, még részem lesz.

Minden mosoly.

Minden érintés.

Minden nevetés.

Minden apró piszkálódás.

Minden buta dolog, amit akkor olyan félelmetesnek találtam.

Elcsépelt félmondatok.

Elpazarolt pillanatok.

Kattant a liftajtó. Miranda egy pillanatra eleresztett, és nem tudom, ki léphetett be rajta, de hirtelen kitágultak a pupillái, én pedig összeszorított ajkakkal készültem újra a földre zuhanni, mikor is…

Mintha a testem csupán puha vaj lett volna, egyszerűen…

…átdöfött, a kezével. Simán. Egyszerűen. Nem voltam én semmi, csak egy papírbábú.

Mondott valamit, mielőtt még összerogytam a padlón, de engem már nem érdekelt. Három hosszú másodpercen keresztül nézett farkasszemet velem, aztán felkacagott, ravasz félmosolyt küldött az emeleten tartózkodó személynek, és egy fekete ködfelhővel elillant.

A férfi térdkalácsa erőteljesen koppant a földön, ahogy letérdelt mellém, és az ölébe húzott.

- Chealsea – kérlelt kétségbeesetten Nate. – Maradj velem… Maradj velem… hívom a mentőket, csak maradj velem…

Tudtam, hogy nem érnek oda, míg lehetett volna.

- N… Ne… - köhögtem. Az ingje csupa vér lett. Az én vérem. – S-Semmi… b-baj… V-Vigyázz rá… meg.. megígéred?

Stevere gondoltam, ő is tudta.

Fáztam.

- Kérlek, ne hagyj itt… - Sírt.  A nagy, erős bátyám sír. Nem akartam, hogy sírjon. Fájt így látni őt. Jobban, mint bármi más. Szinte leszakította magáról az ingjét, és körém tekerte. Erősen meghúzta, s az anyag azonnal átitatódott a vörös vérözönnel. – Megígérem… csak ne hagyj itt. K-Könyörgöm....

- S-Szeretlek.  

Akkor jöttem rá, mennyire szerettem élni. A sok szenvedés, a sok fájdalom és keserűség semmit sem jelentett már a számomra. A jóra emlékeztem.

Olyan hideg volt, még a meleg karjaiban is.

Az álom meleg takaróként vetült rám, nehezen tartottam nyitva a szemem.

El akartam búcsúzni. Megköszönni neki, amiért mindig megvédett. Megkérni arra, hogy mondja el Stevenek, mennyire szerettem. Hogy védje meg őt, és a többieket Miranda elől.

Élni akartam még. Megöregedni. Gyermekeket Stevevel. Egy szőke kislányt, ragyogó kék szemekkel.

Unokákat.

Karriert. Kiadni egy könyvet.

Hozzámenni Stevehez.

Látni, ahogy a keresztfiam férfivá nő.

Még több furcsa Bosszúállók estet, és elfuserált partit. 

Nevetést. Sírást. Könnyeket. Mosolyokat.

Jó álmokat és rosszakat.

Veszekedést. Az összeset.

Mondják, lepörögnek előtted életed képei, amikor meghalsz.

És így van. Én láttam.

Steve szégyenlősen néz le rám a gyertyák fényében, aztán hirtelen már Mattel látom. Integetnek nekem, az állatkertben. Matt Steve nyakán csüng. Emlékeztem erre.

Nate-et láttam, ahogy megpörget a hintában, aztán virágot szedünk. Kis rókának hív.

Lydia magabiztosan pörög a tükör előtt, a karácsonyi ajándékát nézegeti. Őszintén örül. Aztán kakaót iszunk a kandallójuk előtt.

Bobbi veszekszik a bátyámmal, de látom, hogy elpirul.

A terhes Pepper egy hatalmas csoki halom mögül pislog rám. A kisgyermek megmozdul a hasában.

Amikor Tony megkér, hogy legyünk keresztszülők.

Natasha és Clint felváltva mesélnek az élményeikről. Natasha szemei csillog, ahogy Clintre néz, és tudom, hogy szerelmesek.

Még Benjamin is helyet kap. Arcon puszil, amikor átadom neki a saját készítésű rajzomat karácsonyra. Nagyon béna.

Bruce, Jane és én felváltva nevetünk a karácsonyi béna táncokon. Tényleg, senki sem tudott táncolni.

Thor nem fogja fel, hogy ne hívjon Midgard lángolóhajújának.

Pipacserdők. Egy női kacaj.

Egy gyermekdal.

Miranda megpofoz, amiért ajándékot akartam neki adni. Nicolas rám sem néz.

És megint Steve az. Csak alszik.

Valami megmagyarázhatatlan, felsőbb hatalom magába szippantotta mindenemet – az emlékeket, a kínt, a boldogságot, mindent.

Aztán már nem lélegeztem.

Igen... Igen.. tudom.

33. Fejezet - Soror

 Na, basszus. Akivel mostanában beszélgettem, az tudja, hogy mennyire paráztam ettől a fejezettől. Huszonnégy oldal lett, és noha nem érzem egyáltalán jónak sem, már nem tudom tovább húzni ezt a fejezetet. Aki nem ért valamit, az nyugodtan írja meg, és elmagyarázom. Nagyon nehéz így, és sajnos csak egy fejezetet adtam magamnak a részletes magyarázatra. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem osztok meg később információkat.
Egy kis magyarázatot találtok az alján, ha nem értitek. Nem írom ide, mert spoiler. Tudom, hogy rossz, de kérlek, emiatt még ne adjátok fel a történetet, mert így is eléggé parázom. :D puszi.

E/3

Lassú pelyhekben hullott a hó a fejük felett, s a lányok élvezettel vetették bele magukat a hatalmas hókupacba, ami összegyűlt a kihalt földréteg felett.

Úgy nézték a fehér felhőkkel ellepett égboltot, ahol Exael vöröslő holdja – az édesanyjuk szerint hasonlított a Midgardot éjszakáként bevilágító égitesthez – kihívóan csalogatta magához a szemet gyönyörködtető magasztalt lelkek fátyolát. Odafentre azok kerültek, akik hazájuk védelmében estek el – legalább Aurorának ezt mondta az édesapja, ez a hiedelem pedig szájról-szájra, atyáról gyermekre szállt, amióta Orphanin nemzettsége átszelte a vulpes törzs területét és megalapították a közös hont.

Ezen a helyen nőtt fel, édesanyja, az asgardból származó – a „bölcsnek” keresztelt – Gressil királyné oltalmazó kezei alatt, s nővérével karöltve együtt tanulták meg a jövendőmondás csínját-bínját. Habár Sindrát – aki a „elszánt” nevet kapta – inkább a vulpes-féle tettrekészség irányította és emiatt hamar feladta a tudományt, hogy inkább más ágakban – leginkább a politikában, habár az apjuk aligha hagyta érvényesülni – fejlődhessen, ő maga tökéletesre csiszolta tudását és a birodalom egyetlen jóskútjában kamatoztathatta képességét. A carielli kút nemes vize megnyitotta előtte a jövőt – és ekkor találkozott vele. A nagyúrral. Az univerzum leghatalmasabbjával.

- Izgatott vagy a menyegző miatt? – kérdezte Sindra egykedvűen.  Aurora tudta, hogy valószínűleg azért keserű az esküvő miatt, mert ő még nem kelt el.

- Természetesen. – A fiatalabbik nő felnevetett, nővéréhez hasonló gyönyörű vörös hajába apró hópihék fészkelték magukat.  – Bár egy kicsit félek, itt hagyni Cariellit.

- Ugyan már – hessegette el testvére félelmeit Sindra. Szürke szemei furcsán villantak meg és ugyan Aurora nem gyanakodott, tudta, hogy ez akkor sem a megszokott stílusa. – Fonseca nagyon bőkezű ember. Biztos vagyok benne, hogy minden megtesz majd és elkergeti a honvágyad.

- Úgy beszélsz, mintha a pénzéért vagy a rangjáért mennék hozzá, soror. – Aurora összeráncolta az orrát, és felhorkant. (Nem jó, kishölgy, képzelte maga elé illem tanítója elégedetlen hangját, dülledt barna szemeit és pattanásos orrát, ne viselkedjen malacként!) – Ő csodálatos. Tekintélyt parancsoló, igaz, de legbelül egy kedves ember.

Aurora szíve szerelemmel csordultan zakatolásba kezdett, míg a testvére csak forgatta a szemeit.

Fonseca a legkülönlegesebb ember volt, akivel valaha is találkozott. Nem csak tanult uralkodó lett belőle, hanem okos, tisztelettudó és kedves ember volt – tökéletes arra, hogy családot alapítsanak és elindítsanak egy új dinasztiát.

És beleszeretett mielőtt észbe kaphatott volna.

Meglepte, hogy a nagyúr ugyanezt érezte – és a kezén nyugvó gyönyörű eljegyzési gyűrű és henna jelölés pontosan ezt jelezte. (Carielliben szokás volt, hogy az eljegyzettek úgy nevezett „jelölő hennát” viseltek. Ez a viselője személyiségéhez igazodott. Aurora kezén rózsák rajzolódtak ki.)

- Meglásd, Sin, hamarosan neked is bekötik a fejed – viccelődött Aurora, s megkereste a nővére kezét a hóban. Nem néztek egymásra. Nem is kellett. A nélkül is képesek voltak rájönni a másik arckifejezésére. Ismerték már egymást. – Vagy te nem szeretnél udvarlót? Maradnál inkább a politikában?

- A politikában? Nem tudom, hogy milyen világban élsz mostanában, de apánk sosem engedélyezné… Nő vagyok. Semmibe vesz.

 - Ez annyira ódivatú elképzelés! – A fiatalabbik megmarkolta a havat, jól esett a finom nedves csoda érintése. – Annyi mindent kivívtál már magadnak, miért lenne ez olyan nagydolog? Addig bármiben is hittél, megvalósítottad és szerintem nagyon jól mutatnál azon a bársonyszéken a nagyteremben.

- Nem fog sikerülni – tagadta Sindra. Máskülönben, más tervei voltak, amiket nem szívesen osztott meg a kishúgával. – A sok harc és az eredménynélküliség az őrületbe kerget. Megtanultam, hogy elégedettnek kell lennem, bármit is hoz a sors.

Ismerte már a kifogást, és tudta, Sindra nem fog tenni apja furcsa viselkedése ellen. Tele volt a hócipője. (Sindra bizonyára forgatta volna a szemét a kifejezésre. Midgardi.)

- Azt mondják, Midgardban csak éjjelente jár fel a Hold –terelte hát a témát. Talán, ha valami megszokott vagy teljesen hétköznapi témáról beszélgetnek, Sindra szíve megnyugszik egy kissé. Tudta, mennyire fáj neki. – Jotunheimben pedig nem is látsz semmit, mintha az is megfagyott volna. Asgardnak pedig három is van, hát nem furcsa?

Miért pont a Hold? Az apja átnevezte a saját nevére. Exael holdja. Képmutató.

- Midgardnak van Napja is – ment bele a játékba fancsali képekkel a másik. – Nekik nem olyan magas a bolygójuk hője. Nem fűti magát. Igaz, nagyjából az évszakok rendben vannak. A tél hideg, mint itt. A tavasz kissé más, de ugyanúgy nálunk is virágoznak a fák. A nyár nálunk sokkal forróbb. Az ősz meg’, nem tudom. És tudod, ott a vizeket is szabályozzák az égitestek. Hát nem furcsa?

- Nincsenek isteneik, sem mágia, se semmi. Pontosabban, ha van is, nem ismerik el.

- Néha azt kívánom, minket is csak egy emberöltőig ringasson ez a bolygó – bukott ki a nőből. – Vagy az összes. Száz év. Egy emberöltő. Nem akarok huszonhárom éves korom után istennő lenni, hogy utána… annak tiszteljenek. Ember akarok lenni. Normális. Egyszerű. A saját hibáimmal és nézeteimmel. Lehet, hogy istenek leszünk, és mindannyian… a lábaink előtt hevernek majd, de én szeretnék büszke lenni a bukásokra, nem pedig elkerülni őket.

Ketyegett az órájuk. Sindra már csak három hónapig maradhatott ember, míg Aurora kapott még másfél évet.

Szóval megint terelte a témát. Valahol mélyen, Sindra megköszönte a tapintatot.

- Furcsa lesz máshol élni – sóhajtotta Aurora szomorúan. – Másik birodalomban… Úgy szerettem itt lenni. A hegyek, az erdő, a tavak, a tengerek, az óceánok, a barlangok, még a madarak is… Itt minden ismerős, ott pedig semmi. Hallottam a gyönyörű égboltról, a mesés pipaccsal tarkított mezőkről. A véget nem érő hegysorozatokról. De félek.

- Mindannyian félünk valamitől. Kivéve, aki nem ismeri be. De valószínűleg egy idő után tényleg megszokod. A gazdagság és erő ellenére is lesznek majd nehézségek.  Olyan furcsa… te leszel a tanácsadója, nem?

- Ha hallgat rám.

- Meglátjuk – gúnyolódott Sindra. – Üdv az új világban, soror.

A lány csak mosolygott a „testvér” kifejezésre, mégsem tudta levakarni magáról az aggodalmat.

* * *

- Nagyúr, a jövő még nagyon befolyásolható – mondta a királyné, és hosszú vörös haját hátrakötötte. Ez amolyan családi vonás volt, mindkét lánya örökölte. – Túlságosan is. A döntéseink irányítják a folyamatot. Nem mondhatom meg, mire számítson, amíg ő maga nem határozta el magát.

- Bosszút fog állni Lilith miatt, mindenképpen megkeresi majd a módját. – Fonseca hangosan felsóhajtott. – Tudja Lilith a felesége volt. Nem tehettem mást, meg kellett ölnöm.

- Hiszen magára támadott – szólt közbe Gressil. – Nézze, néha komoly döntéseket kell meghoznunk. Nem védhetünk egy életet emberek milliárdjaival szemben. Ha valamit meg lehet tanulni abból, hogy egy uralkodóhoz mentem hozzá, ez az.

Fonseca elmosolyodott, s a nőt meglepte, mennyire közvetlen személyiség.

- Atyáim száműzték a helyéről és emiatt bosszút akart állni – kezdte az univerzum ura, - de most, hogy meg tudta, nem hozhatja őt vissza, még veszélyesebb. Mint egy vad, akit meglőttek.

- Megpróbál majd kijátszani minket – értett egyet a királyné. – Beszéltem a bátyámmal a vulpes hegység határánál. Azt mondta, Odin a szolgálatodra áll, ha szükséged lesz rá.

- Tudom. – Bólintott. – Azt tudniuk kell, hogy Aurora velem a legnagyobb biztonságban lesz. Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy még egyszer ne forduljon elő az a vérfürdő. Világok pusztultak el.

Ő az univerzum ura, gondolta Gressil, mégis olyan fiatal. Alig huszonhét évesen trónra ültetni valakit merész húzás.

Hogyan irányíthatná valaki az egész univerzumot, ha még egy gyerek?

- Ilyen többé nem fordulhat erő. – A nő kinyújtatta a kezét, tenyerével felfelé. – Adja a kezét.

Aztán már csak mormolt.

* * *

A lány sétált – egy habitus, ha ideges volt.

Pam. Pam. Pam.

A lépései szinte durrogtak az avaron.

A hó nemrég olvadt el, a bakancsára tapadt a sár és falevelek keveréke. Undorítóan piszkosnak érezte magát, fogadni mert volna, hogy az arcára is tapadt a koszrétegből. Közben azon merengett, a nagyapja – isten nyugosztalja – miért nevelt az édesapjából egy ügyeletes barmot.

Azt is hallotta, hogy Carielliben a férfiak másfajta neveltetést kapnak, többségében azért, mert a nők mágiája erősebb az övéknél, ezért inkább a harcművészetek irányába irányították a kiképzést. Kőkemény harcosok lettek, vért izzadtak, míg el nem érték a kívánt eredményt.

Talán természetes, hogy a gyermekek felé emiatt teljesen bénán állnak? Nem szeretetre nevelték őket, hanem fájdalomra.

Sindra akkor sem értett egyet.

Gyakran megesett, hogy összekülönböztek az apjával. Pusztán azért, mert a nagy király lehet, hogy tökéletes uralkodóként állta a sarat, de az apa szerepet a lehető legpocsékabbul játszotta. Sem Aurora, sem ő nem kapta meg a szükséges szeretetet, vagy legalább azt a maximális gondoskodást. Odafigyelést. Talán ez volt az, ami végül meghatározta a jellemüket. Mindkettőjükön máshogy hatott. Aurora lett az igazságos, a jámbor és a kedves. Sindra tele volt dühvel, haraggal és sértődöttséggel. Daccal.

Szóval ment, néhol meg-megállt, de a dühe nagyobb volt a fáradtságnál. Átment a tiltott zónán, átszelte a határokat és újakat hozott meg.

Vágyott a veszélyre.

Megkapta.

* * *

Talált egy hasadékot, olyan kicsi rés volt, hogy jóformán alig tudta magát betuszkolni, és nagyjából másfél métert zuhant. Majdnem eltörte a kezét, de végül jól landolt.

Egy pillanatra megtorpant – hisz miért is akart bemenni oda? Az, hogy ő lett az „elszánt”, még nem jelentette azt, hogy minden butaságot el kellett kövessen. Mégis…

Megesküdött volna, hogy hangokat hallott odabentről. Lehet, hogy valaki segítségért kiállt és ő lehet az egyetlen, aki rátalál?

Hogy birkózna meg a lelkiismeretével, ha nem nézné meg, legalább szükség van-e segítségre?

Szóval megnézte – és az, akit ott talált, sokkal több és szebb volt, mint a rémtörténetekben, amiket róla kreáltak.

Talán pontosan azért találta meg, már rá vágyott. Valaki olyanra, mint ő.

* * *

És ezután elment még egyszer. Aztán megint.

A személy egyszerre volt rémisztő és csodálatos – még sosem látott hozzá hasonlót. Gyönyörű.  Csábító. Varázslatos.

Olyan kihívó. Tiltott.

És mindannyian ismerik a mesét a tiltott almáról és annak édességéről. Iróniával gondolt erre.

* * *

- Hova jársz éjszakánként? – kérdezte édesanyja egyik este, rosszallóan meredve idősebbik lányára. Az édesapja nem figyelt, valószínűleg túlságosan lefoglalta a „királyi teendői”. Aurora pedig hallgatott, talán megneszelhetett valamit, de Sindra nem kötötte az orrára. Szerették egymást, igen, viszont nem közöltek mindent egymással.

- Szeretek sétálni.

- Ez nem helyes – mondta a nő ellentmondást nem tűrően. – Olyan fiatal vagy még, és az erdőnk túl sok mindent rejt. Megtiltom, hogy kimerészkedj éjnek idején!

Szóval kiszökött. És vadászott – mert az odalenti lakó pokoli éhes teremtés volt.

* * *

- Elhoztad?

Sindra hangtalanul bólintott, és – noha nehézségekkel, mégis sikeresen – maga után húzta a gida tetemét. Beletelt egy kis időbe, mire megtanulta, hogyan ejtsen el úgy vadat a kastély környékén, hogy az őrök ne vegyék észre. Maga is jól tudta, mekkora kockázatot vállal azzal, hogy meglátogatja azt a helyet. A Hágót. Viszont – amilyen makacs, és elszánt volt – a legkevésbé sem érdekelte. Hajtotta a kaland izgalma, az adrenalin, és az ismeretlen – idegen – vágy.

Senki sem beszélt róla - nem mertek, a félelem láthatatlan kézként simult nyakuk köré -, mégis mindenki hallotta hírét. Tudták, ki ő. A követői. Az istenfélő emberek. Midgard. Asgard. Jotunheim.  A többi hat birodalmat nem is említve.

Na meg, az univerzum királyságát ki nem hagyva, odafent. Fonseca otthonát. Az Astrumot.

Ott találkozott az Alvilág a fény népével. A jó a gonosszal. (Legalábbis azt mondták. Bár Sindra jól tudta, hogy a fényben is léteznek nagyon gonosz emberek.)

És Ő odament.

Ezután pedig újra megtette. Újra és újra. Hibát hibára halmozott és a legszörnyűbb az egészben az volt, hogy soha nem élvezett még így semmit.

Elárulta a családját.

Mégis mi sarkallta arra, hogy hagyta, így történjen? A dac? Az apja iránt érzett ellenszenv és az örökös bizonyítási vágy eltiprása, az anyja örökös okoskodása, vagy az eszméletlenül mázlista húga esküvője?

Szerette a családját. Nem erről volt szó – de sem vér hatalma, sem szava nem csillapította vágyát iránta. Vonzódott ehhez a szinte csupasz, mosdatlan, s – ahogyan a húst marcangolta – vérrel borított gyönyörű angyalhoz.

Hófehér szárnyai ragyogtak a sötétségben, ahogyan úrrá lett rajta az éhsége csillapításának heve.

Nem tudta, miképp nevezze.

Egy biztos. Asgard, Jotunheim, Midgard, Carielli és az Astrum emberei úgy ismerték: Lucifer.

* *  *

Két nappal az esküvő előtt Fonseca látogatást tett nála.

Fehér inget viselt, egyszerű fekete nadrággal, karjain és a nyaka kilátszó részén fekete tetoválások díszelegtek, Sindra nem igazán tudta kivenni a mintájukat. Aurora magyarázott valami tradicionális viseletről, de mivel az összes astrumi szokást butaságnak tartott, nem igen figyelt a részletekre.

- Miben állhatok szolgálatára? – kérdezte Sindra a lehető legártatlanabbul. A szolgálónő szó nélkül kihátrált a férfi kézmozdulatára, becsukva maga mögött az arannyal burkolt ajtót. (Sindra inkább aranykalitkaként gondolt rá.)

- Szeretném megismerni a jövendőbelim családját – válaszolta Fonseca. – Talán elfoglalt vagy?

- Igazság szerint… - Igazság szerint menj vissza oda, ahonnan jöttél, akarta mondani. – Nem.

- Valamint tudomásomra jutott, hogy éjszakánként elhagyod a kastélyt. – Na, ne, ne, ne, ne. – Nem szeretnék beleszólni az ügyeidbe, hiszen tudom, milyen a szerelem. – Barom. A férfi mosolygott, mintha ők lennének a legjobb barátok. A lány gyomra összezsugorodott. Nem tudott nem Luciferre gondolni. – Viszont arra kérlek, vigyázz magadra. Hiszen nem tudhatod, milyen szörnyű dolgok történhetnek éjszakánként, s a lények az erdőben nem mindig a barátaid.

Azért jöttél, hogy apámként kezeltesd magad?

- Anyám már figyelmeztetett a veszélyre – oktatta ki az nagyurat. – Máskülönben, megtárgyaltam vele, hogy nem teszem ki a lábam a kastélyból, ha elmegy a fény.

- Értem. – Nem hitte el egy szavad sem. – Nos, nagyon remélem, hogy ma este jelen leszel a vacsoránál. Ezúttal én is veletek tartok.

- Hát persze.

- Hallottam, milyen remekül bánsz az íjjal – mondta a férfi. – Ez egy nagyon dicséretes képesség egy nőtől. Nem mindennapi, az biztos.

 - Az, hogy erről beszélünk sem mindennapi, nem igaz?

A nevetése érdekes volt. Olyan ragadós.

- Hamarosan találkozunk.

* * *

- Parancsol még egy kis almabort, uram? – kérdezte a felszolgálónők egyike. Az édesapja megparancsolta, hogy csókolják meg még a nagyúr lába nyomát is, ha az kell, hogy lenyűgözzék. Arra persze nem gondolt, hogy a lánya pontosan elég lesz erre a célra. Fonseca le sem vette a szemét a jegyeséről a leves nagy része alatt.

A legkövérebb fácánt vágták le miatta.

- Nem, köszönöm. Talán majd később. – Udvarias volt. Zavaróan udvarias. Közvetlen és intelligens.

Sindra szájában gyűlt a méreg.

Aurora belement a játékba, nevetett minden butaságon, amit az a bájgúnár előhozott.

Noha Fonseca egy szóval sem említette, tudja, kihez járt nap, mint nap Sindra, a látogatása egy határozott veszélyt jelentett.

Addig nem mehetett el, míg ő ott volt.

* * *

A menyegző csodálatos volt.

Egybekeltek. Boldogok voltak.

Aurora még utoljára félre húzta a testvérét, indulás előtt. Hófehér ruhája tökéletesen kiemelte apró, ámbár tökéletes alakját. Gyönyörű vörös haja végigomlott a vállánál, bár Sindra nem tudta jobban leírni a külsejét. Nagyon nem értett az ilyesmihez. A mondandója egyébként is fontosabb volt:

- Bármit is teszel most, bárkivel is, jól fontold meg. – Mosolygott. Mégsem volt igazi. Tényleg megneszelt valamit. – Nem akarom, hogy bajba keveredj, mert már nem tudlak kihúzni belőle. El kell mennem innen, most már nem Carielli az otthonom, de te mindig a testvérem leszel.

- Nem kell aggódnod értem, soror.

- Nagyon remélem, hogy így van – mondta a nő és bólintott. – Szeretlek.

- Én is szeretlek téged.

Sindra végignézte – most látta először ilyennek az univerzum urát –, ahogy a testvére elhagyja a birodalmat – és végül már semmi sem maradt, ami komolyan érdekelte. Mert az anyja okoskodó volt – igen, „bölcsnek” keresztelték –, az apja pedig barom. Egy személy maradt az életében, aki megmozgatta őt.

Lucifer, a sötétség hercege. Az arkangyal.

* * *

Sindra istennő lett.

Képessége kiteljesedett.

Elemeket bírt szóra, igézett és irányított. Képes volt rá.

De ez közel sem volt elég – edződnie kellett még hozzá. Az édesanyja népe szerint legjobban az érzelmek és a szándékok irányítják az erőt.

Fonseca gratulációit küldte, valószínűleg Aurora mondhatta el neki. Furcsa mód, Sindrát a hányinger kerülgette tőle.

* * *

- Miért jössz el hozzám, hercegnő? – kérdezte egyik este Lucifer, kék szemében vadsága kíváncsisága áldozatává vált. Sokadára akarta tudni, minden éjjel.  Talán azt remélte, választ kap. – Csáberőddel miért kísértesz, mit keres lelked a rothadó falak között? Nem vagy ide való.

- Fogalmam sincs – válaszolta Sindra, vöröslő sáros tincsei arcához tapadtak. Megpróbáltak tűzet gyújtani, de a fa nehezen gyulladt meg. Ráadásul az angyal bámulatba ejtő, őt kísérő szemei, és a lángok közelében megcsillanó gyönyörű szárnya is elvonta a figyelmét.  – Talán pont ezért. Nem vagyok ide való. Már sehova sem vagyok való.

Talán a válasz egyszerűbb volt, mint bárki gondolná.

* * *

- Midgard bizonyos szempontból jól hiszi – mormolta az arkangyal sokkal később. – Tényleg nincs bennem semmi szép. Semmi jó. Gonosz vagyok. És nincs a világon olyan dolog, amit jobban élvezek.

Majdnem három hónap is eltelt. Sindra nem tudta megunni. Kellett az adrenalin, és az érzés, amit csak ő adhatott meg.

És sosem bántotta őt.

Ez tehát a szerelem?

* * *

Az apja nézte őt, összeszűkültek hideg zöld szemei.

Ősz haja már a derekáig ért, arcvonásai inkább Aurorához hasonlítottak – egy ponton a lány még örült is, hogy nem igazán hasonlítottak.

- Te vagy a trónörökösöm – suttogta a férfi. – Láthatod, milyen jó sora lett a húgodnak. Csak remélni merem, hogy te is megállod majd a helyed.

Sindra sóhajtott.

Luciferrel.

* * *

- A szégyen szikrája sincs benned – mormolta a sötétség királya. – Nem tudom, miben reménykedsz, mit keresel minden napnyugtakor, és találod a nap felkeltével, mégis elégettnek tűnsz. Ez az, amit nem adnak meg neked? A gúnyt, és ártást, amit én sugárzom? Az ok, amiért elárulsz mindent és mindenkit, ilyen egyszerű lenne?

A lány szeme megvillant a tűz fényében.

-  Kérdezd tőlem százszor, ezerszer. Napról napra, újra-újra. – Kihúzta magát. – Megvetettem a lábam egy ponton. Ott maradok örökké.

- Mit kérsz tőlem tehát?

Sindra torka kiszáradt, nehezen nyelt, aztán szóra bírta magát:

- Mindent. És semmit. – A hercegnő feloldotta vadászruhájának legfelsőbb gombját. – Hálj velem.

Lucifer halkan kuncogott, ám ekkor arca elsötétedett.

Még sosem látta átváltozni.

Hatalmas, magasztos szárnyai büszkén fordultak felfelé, szemei pedig gyönyörű kékből egyre sötétebb, feketés színre váltottak. Ajkai – ha lehetett – még vörösebbek lettek – olyan csókolhatóak és hihetetlenül csábítóak –, bőre mintha megtört volna Sindra kezei alatt. Igen.

Az árnyékok lassan vetődtek a barlangjuk falára, ahogyan az arkangyal fölé magasodott, és szinte belepréselte a talajba…

* * *

Megtették.

Egymáséi lettek – és Sindra sosem érzett még ekkora bűntudatot és örömérzetet egyszerre. Úgy tanították, hogy csak a férjének adhatja oda magát, de ő megszegte a szabályokat. Felhágott mindent Luciferrel, újra és újra.

- Én is az úr palotájában éltem – mesélte egy napon Lucifer, szőke haja lassacskán szemébe lógott. Sindra elhatározta, hogy hamarosan levágja azokat a fürtöket. – Náluk az angyalok amolyan testőrség. Mi vigyáztunk a rendre, a fegyelemre.

- Miért száműzött téged?

A lány didergett, meztelen mellkasát nem takarta semmi, és a tűz már csak pislákolt odabent. Odakint javában tombolt az ősz, s noha még nem tértek át a télre, az éjszakák hidegebbek lettek.

- Mert ellentmondtam a számításainak, és megkérdőjeleztem. Aztán jóval később már beláttam, hogy nem az én helyem az Astrum – Lucifer pillai lassan érintették az arcát, ujjai játszottak a hercegnő vörös hajával. Az Astrum Fonseca király és leszármazottjai otthona volt. A leghatalmasabbak, az igazi uralkodóké.  – Fiatal voltam, tele gúnnyal és kétségekkel. Azt mondják, gonosz vagyok.

- Nem vagy az.

- Te nem tudhatod – nevetett hamiskásan a férfi. – Valóban semmi jó sincs bennem. Én akkor érzem jól magam, ha árthatok. Nem véletlenül féltenek mindenkit tőlem, s nem léphetek a fényre. Akkor vagyok jól, amikor mindenki más szenved. Bolygókat és világokat tettem tönkre, és sokan a szellememmel járnak. Midgard úgy hiszi, saját istenük bukott angyala vagyok, de valójában csak a nagy király emléke.

- Úgy gondolod, hogy Fonseca apját hiszik saját istenüknek?

- Valószínű, mert valamiben hisznek, a többségük legalábbis. – Világoskék szemei megvillantak. – Úgy gondolják, én miattam nem élhetnek örökké.

- Engem nem bántasz, akkor miért hiszed, hogy gonosz vagy?

- Mert bántalak, csak túl naiv és fiatal vagy még, hogy ráeszmélj, hercegnő. – Az angyal kivillantotta fogsorát, az egyik foga aranyként csillogott. – Azzal, hogy megkértél, hogy lehess az enyém, aláírtad a saját ítéletedet.

- Önként tettem. Nem kérted.

- Hát tényleg nem érted? – Lucifer körbenyalta az ajkát. – Arra születtem, hogy kísértés legyek.  Azért jössz, mert azt akarom, hogy az én asszonyom legyél. A sötétségé. Elveszlek az apádtól, elveszem mindenedet, hogy sötétséget adhassak érte. És te visszatérsz, minden nap, hogy részesülhess ebben.

Sindra bólintott. Legyen.

* * *

Néha hallott a húgáról. Állítólag boldogan fürödhetett az örök kiváltságokban, a lenyűgöző életben és az őt körülvevő szeretetben és ámulatban. Sindra örült, hogy az élete teljes – annak viszont még inkább, hogy nem volt ott.

Főleg, mert teherbe esett az angyaltól, és az apja kitagadta. (Megbecstelenítettek mielőtt megértél volna rá, mondta Exael, nem fizethetsz véreddel, mert az én lányom vagy, de otthonomat se szennyezd!)

Már nem élhetett a palotában, bár nem is akart.

Ő is asszony lett – Luciferé.

* * *

A kisfiúk a leggyönyörűbb dolog volt a világon. (Lucifer fia, életének kiteljesedése, hallotta a férfit suttogni a gyermeknek, dicsőséget hozol a számomra, fillius.)

Gyönyörű kék szemei ragyogtak, akár a legnemesebb gyémánt, s sötétbarna haj keretezte szépséges vonásait. Az első fiú.

A nő a „dicsőséges” nevet adta neki kiegészítésképpen.

* * *

Bronzhajú szépséges kisfia három évvel később érkezett. A másik épp csak meg tanult összefüggően beszélni.

Lucifer türelmetlenebb lett, és nehezebben viselte a bezártságot. Sindra vadászott, és igyekezett nem arra gondolni, mit szólhat a kishúga. Biztosan tudta már, de sosem kereste őt.

Nem érdekelte.

A fiú a „ravasz” nevet kapta. Sindra bízott benne, hogy kiérdemli. (Kiérdemelte.)

* * *

- Nem örökölték az erődet? – kérdezte egyszer Sindra, ahogy a fal mentén feküdtek, és a gyermekek a tűz melletti melegebb zónában aludtak.

- Mindketten megkapták – válaszolta Lucifer. – Csak idő kérdése, hogy megmutatkozzon. Érzem rajtuk.

- Próbálok kiigazodni az én erőmön – sóhajtotta a nő. – Nehéz irányítani, ha sohasem tanítottak meg rá, hogy használhassam. Időbe telik, mire megerősödik.

- Emiatt ne fájjon a fejed, asszony – bíztatta az angyal. – Ha sikerül megölnünk őt, és már fényben járhatok, nem lesz szükséged rá. Mi uralkodunk majd.

- Nem akarom megölni a húgomat. – Sindra összeráncolta a homlokát. – Ő nem tett semmit ellened.

- Megmondtam neked – vágta rá hűvösen Lucifer. – Én nem vagyok jó. Tőlem ne várj könyörületet senki iránt.

A terv az volt, hogy ha a fiaik megnőnek, megölik az univerzum urát, s apjuk újból felhasználhassa rejtett erejét.

Ám még aznap este megfogant a lányuk.

* * *

A Lilith nevet kapta, hozzá pedig a „,megváltót”.

Az volt. Annyira szép, olyan okos és hihetetlenül erős.

Halálos fekete szemekkel jött a világra, amik barnává változtak, amikor megnyugodott.  Lucifer tudta, hogy végül ő lesz az, akinek hatalma előtt minden birodalom behódol. Köztudott volt, hogy Sindra családjában a nők erősebben rendelkeztek varázserővel, s ez megmutatkozott.

Lilith volt a vágyálmaik megtestesítője. A tökéletes.

Az egyetlen probléma az volt, hogy ezt ki akarta használni, ezért félre kellett állítani az anyját valahogyan.

Ő megmondta előre: nem érez semmit sem a nőért, nem többet testi vágynál.

Azt pedig megkapta.

* * *

A kislány túl erős volt.

Az ereje kezelhetetlenné vált.

Sindra félt, hogy lebuknak. Lebuktak.

* * *

Hónapok teltek el. Általában nehezebben.

Aztán hirtelen Sindra már azon kapta magukat, hogy menekülniük kellett.

Rájuk találtak.

 Futottak, ő, Lilith és a fiúk – a legmélyebb óceánokon keltek át, fákon aludtak, és sajnos enni való hiányában ráfanyarodtak a rossz dolgokra is.

De így is megtalálták őket.

És Lucifer a kisujját sem mozgatta. Sindra a szerelmet és az árulást választotta, Fonsecanak pedig gondoskodnia kellett róla, hogy megkapja a büntetését.

Senki sem pártolhatott a gonosz mellett, s szülhetett gyermekeket neki büntetlenül.

* * *

Egy cellában feküdtek. A lányával a mellkasán, a két fiával az oldalai mellett.

Olyan kicsik voltak még, mégis tudták, hogy bajban vannak, s az életük forgott kockán. Ha megismerik Lilith erejét, Sindrán átsuhant a pánik szele, azonnal megölik. Az nem lehet. Ezt nem tehetik. Nem. Nem. Nem. És Lucifer nem tett semmit. Nem tudott.

Kinyílt a hatalmas kőajtó, és egy vékony alak lépett be rajta. A nő nem látott mást, csak az árnyékát, de még így is érezte az illető bűntudatát.

Lilith szorosabban ölelte őt magához, szemei csukottak voltak, ám a belőle áradó energia tapintható volt a levegőben.

- Sin? – Aurora.

- Sajnálom – nyöszörögte vissza. – Én nem akartam semmi rosszat, csak…

- Szerelmes lettél – értett egyet vele a kishúga, és kilépet a sötétségből. Idősebbnek tűnt, hiszen évek teltek el, amióta látta. Sötétkék selyemruhát viselt, vörös haja immáron a fenekéig ért és égszínkék szemeit fájdalom burkolta. Fájdalom, iránta. – És gyermekeid vannak.

Közelebb húzta őket magához, védelmezően, akár egy igazi anya.

- Az én kislányom most lett 9 hónapos. – Pont, mint Lilith. – Rubyn, a „nemes lelkű”.

Aurora megtartotta a hagyományokat – ahogy ő is. Talán valami még megmaradt kettejüknek. Valami, ami nem változott drasztikusan. Minden más, nos, igen.

- Miért jöttél?

Tudta, hogy nem csevegni érkezett.

- Közelebb hozták a tárgyalásod – mesélte szomorúan, helyet foglalva a zárka előtt. Sindra nem tudta rávenni magát, hogy körülnézzen a helyiségen. Csak azt tudta, hogy a falak fehérek, és kőszobrok veszik körül. – A karma hozza az ítéletet, ha Fonseca jóváhagyja. – Magyarul: nem számíthatott semmi jóra.

Sindra nagyot nyelt.

- Bármit elvehettek tőlem, Aurora. – Észre sem vette, hogy sírt. Szánalmas látvány lehetett. – Bármit, amim van. Vakíts meg, vedd el a hallásom, vágjátok le valamimet, de ne… könyörgöm, ne bántsátok a gyermekeimet. Olyan kicsik… nem bántanak senkit.

A kishúga szemei megcsillantak a könnyektől.

- Nem tehetek semmit, Sin, meg vannak kötve a kezeim é-én… - Letörölte a nedves cseppeket. Ő már nem az a kislány volt, aki sírva rohant hozzá, miután felhorzsolta a lábát játék közben. – A karma irányítja az ilyesmit. Fonseca bele fog egyezni, ha… szóval, ha lát rá okot, hogy a gyermekeid veszélyesek.

- Nem azok…

- Te ezt nem értheted, Sin. Teljesen a bűvkörébe vont. – A királynő az alsó ajkába harapott. – Ezt teszi. Irányít téged. Manipulál.

- Nem manipulált engem, önként mentem. – S ettől a bűne még erősebb. – Önként választottam ezt. Engem büntessetek, ne a gyermekeimet.

- Nem igaz, csak te nem látod. – Aurora a testvére mellkasára bökött, ahol a gyermeke nyugodott, s nagyokat szuszogott. Mindketten érezték a belőle áradó sötétséget, de Sindra hazudott magának. Egy anya mindent megtenne a gyermekeiért.  Hogyha Aurora valóban életet adott a kislányának, lány gyermek létére Fonseca hite szerint trónörökösének, Rubynnak, akkor tudnia kellett, hogy milyen érzés lehetett a halál szélén táncolva látni az alig öt hónapos csemetéjét. – Akármennyire is tudom, hogy ő egy ártatlan kisgyermek, azzal is tisztában vagyok, hogy ha olyan pontra merészkedik az ereje, amit nem tud irányítani, nem csak saját magát pusztítja el, hanem mindent és mindenkit rajta kívül.

- Megtanítanám kezelni az erejét.

- Tudom, hogy megpróbálnád – susogta megértően. – Ha a kislányomról lenne szó, én is ugyanezt tenném.

- Akkor miért nem segítesz nekem?

- Mindent megteszek, hogy segítsek neked – biztosította ellentmondást nem tűrően, -, de csodát tőlem sem várhatsz. A férjem dühös, és joggal. A szüleinkről nem is beszélve!

-  A szüleink? – Sindra nevetett. Gúnyos volt. Megkeseredett. Egy kicsit talán hisztérikus is. – A szüleinket abszolút nem érdekeltem.

Aurora megrázta a fejét, aztán felsóhajtott, és kihátrált a zárkából.

* * *

- Tilos gyermekeket gyilkolni – mondta a helyi varázslónő, zöld szemei ragyogtak megöregedett, ráncos arcán. Csupán megerősítette, amit évekkel ezelőtt Gressil királyné mondott neki. Fonseca elégedetlen volt az eredménnyel. Hát nem haladtak semmit? – A törvényeket nem szegheti meg senki…

- Tisztában vagyok vele – vágott a szavába Fonseca. – Nem fogom megölni a gyereket, de valamit tennünk kell vele. Nem maradhat így.

- Had fejezzem be, kérem. – A nő furcsa mozdulatot tett, a levegő körülötte felkavarodott. A levelek a gravitációnak teljesen ellentmondva emelkedtek fel körülöttük. Egyikőjük sem mozdult. – A törvényt nem szegheti meg senki, kivéve Ön.

- Egy ártatlan gyermeket megölni helyes lenne? – A saját erkölcsi normáival ütközött. Hiszen a kislánya, az a gyönyörű teremtés alig lehetett idősebb nála. Nem tudott úgy Lilithre gondolni, hogy ne a lányát képzelje a helyére. Hogy dönthetett volna apai és uralkodó ösztöne között így?

- Mindketten tudjuk, hogy a gyermeket teljesen megfertőzte az apja. – A nő arca hamuszürkévé változott Fonseca pillantása alatt, s a levelek visszahullottak a földre. Tudta, hogy Fonseca őszintén hallgat a véleményére, kiskorában édesanyja hiányában ő nevelte. – Amilyen tragikusnak hangzik, a saját gyermekét használta fegyverként.

- Hilda…

- Tudom, hogy adni fog a gyermeknek egy esélyt, uram. – Hilda összeszorította a száját. – Csak arra kérem, legyen óvatos. Lucifer kiszámíthatatlan, s szerintem nem véletlen, hogy nem tesz semmit.

Csak hátra dőlve várja a fejleményeket, gondoltam Fonseca.

* * *

Rubyn az apjára mosolygott – még csak az első néhány foga volt meg – és kitárt karokkal igyekezett odajutni hozzá. Néha-néha elbotlott, kis szoknyácskája máris sárosan tapadt hozzá, de ő nem adta fel, és végül apja ölelésében végezte.

A kislány hatalmas kék szemei kíváncsian meredtek apjáéba, majd apró kis tenyerét kitárva megtapogatta az arcát.

Fonseca megcsókolta a homlokát. Észrevette, hogy furcsán melegebb a kelleténél, de először nem tulajdonított neki nagyobb jelentőséget.

- Te vagy a legszebb lány, akit valaha láttam – suttogta neki gyengéden. – Apád büszkesége vagy, ezt soha se felejtsd.

- Papapa – gügyögte a lány, hangja halkabban csengett, mint általában.

A férfi fejében – ahogy mondani szokás – megszólalt az apai vészcsengő, és rögtön megtapogatta a kicsi arcát. Összeráncolta a sajátját, aztán amint a kislány szeme elkezdett lecsukódni, és szemmel láthatóan harcolt az ébren maradásért, már nyílt is az ajtó.

Aurora aggódva meredt a férjére.

- Csak egy pillanatra ugrottam le – mondta. – Orvosságért. Lázas.

- Miért nem értesítettél? – Megcsókolták egymást, aztán a téma visszaterelődött a kislányukra. – Tudod, hogy bármikor rendelkezésedre állok.

- Azt hittem ez is hasonló, mint a múltkor – védekezett az asszony. – De úgy tűnik, ez erősebb.

- Mit teszünk most? Menjek le orvosért?

- Beadom neki a fiolát, aztán meglátjuk, mi történik. – Aurora felsóhajtott. – Nem szeretném ilyenekkel zargatni Zorát.

Fonseca bólintott.

- Várunk néhány órát, addig szerintem takarjuk be, és itassuk rendszeresen. – Laikus létére tudta, mit kell tennie. Aurora tisztelte a férjében, hogy mindig tettre készen állt hozzá a dolgokhoz. Ő, mint uralkodó, nem volt köteles gondoskodni a gyermekéről.

Ekkor a nő torka összeszorult.

- És mi lesz a nővéremmel? – kérdezte, amint a kislány már az ágyában feküdt, kedvenc játékaival mellette. A szolgálójuk, Matilde egy nagyobb üveg teával tért vissza, meghajlással üdvözölve az uralkodót.

(Az Astrum egy merőben más hely volt, fejlettebb, mint Carielli. A kastélyuk elérte a felhőkkel burkolt eget, messziről is látszott a csodálatos építmény. Ablakokkal tele építették, hogy az egész helyet átjárhassa a fény. A falakat gyönyörűbbnél gyönyörűbb freskók és festmények borították, s sokszor az ember szobrokba is ütközhetett.

Aurora nem tudta évek alatt sem felfedezni az összes helyet, hiszen annyi lehetőség felé mehetett. Gyönyörű könyvtárak várták, kincstárak, titkos búvóhelyek – bohóbb korukban ők is sokszor használták őket, megbeszélések szüneteiben –, ám mégis… a nő kedvenc helye a nagyterem volt. Általában ott étkeztek – az ízlelő bimbókat kényeztető ételekről és italokról nem beszélve –, ám gyakran hivatalos találkozók színhelyévé is avanzsálódott. Példának okán, Odin – földjén „mindenek atyja” – nagyon élvezte a helyiségből áradó szépséget. Nem is beszélve a kilátásról, ami pontosan az Astrum legnagyobb tengerére esett.

Az égbolt hasonlított Midgardéhoz. Éjszaka szinte feketébe hajló színben pompázott, csillagok takarták, ám ők is rendelkeztek a holtak hálójával. Így is gyönyörű volt.

Nappal ismeretlen eredetű melegség áradt az északi részen fekvő holdból – ugyanis nekik is legalább négy holdjuk volt, attól függött az év melyik szakaszában voltak – finom melegség áradt.

Cariellivel ellentétben a kastély közelében nem volt erdő. Az előbb említett tenger mellett a hatalmas piactér és a királyi udvar vette körül a kastélyt. Sokkal emberibbnek, szebbnek és hívogatóbbnak bizonyult.)

- A tárgyalásig gondoskodom róla, hogy normális ágyban aludjanak – adta tudtára az úr. – Csupán azért, mert a rokonaid.

Aurora hálásan mosolygott.

- Tudom, hogy máris mekkora áldozatot hoztál értem - mormolta együtt érzően az asszony. – És őszintén sajnálom. Talán, ha hamarabb felismerjük a hibát, megakadályozhattuk volna az egészet.

- Emiatt felesleges lenne magadat okolnod – bíztatta a férfi, óvatosan végigsimítva didergő kislánya homlokán, ezzel kisöpörve az izzadt vörös hajtincseket. – Nem tehetsz róla. Én is sejtettem, hogy bajba keveredett, de egyértelműen nem Luciferre gondoltam. Amikor elvettelek, vállaltam mindent, ami veled kapcsolatos.

A nő bólintott.

- Tudom. – Az ajkába harapott. Buta szokás, már megszokta. – Azt is tudom, hogy nem fogsz többé könyörületes lenni vele szemben. Nem is kell. Megtette, amit tett. Megérdemli a következményeit is.

- Nem tudom, mit tegyek a kislánnyal – bukott ki a férfiből. Susogva beszélgettek, nehogy a lányuk felébredjen. Szemlátomást a hosszú percek múlásával sem hatott a gyógyszer. – A fiai nem rendelkeznek akkora varázserővel, ami ne lenne könnyen kezelhető. De a kislány túl erős. Vagy saját magát fogja elpusztítani, vagy mindenki mást.

- És Lucifer pontosan ezt szeretné.

Fonseca bólintott.

- Valószínűleg várja a végeredményt – ismerte el. – Nem engedhetem, hogy a szánalom irányítson, sem engem, sem akárki mást. Próbálom elfelejteni, hogy a testvéred, s a lányunk körülbelül egy idős lehet vele.

- Tudom, hogy mennyire nehéz, szerelmem. – Megérintette az arcát. – Nem haragszom. Én sosem fogok haragudni rád, bármit is teszel. Azonban figyelembe kell venned, hogy Sindra alapvetően sosem volt rossz lány, egyszerűen csak rosszul viselte az apánkat.

- Az apósom elleni lázadás elég kézenfekvő indok az árulásra is? – A válasz egyértelmű nem volt. – A legnagyobb probléma az, hogy a meggyilkolásomat tervezgették. Sőt, nem csak az enyémet, hanem a tiédet, és Rubynét is. Hogy lehetnék elnéző vele szemben? Amikor ugyanazokat az érveket tudom felhozni ellene, mint mellette? Ő vajon könyörületes lett volna a lányommal szemben?

- Valószínűtlennek tartom, pontosan ez aggaszt. Én nem tudok úgy nézni a nővéremre, mintha egy leendő gyilkos lenne. Nem tudom elítélni, holott tudom, hogy amit tett, az megbocsáthatatlan. Azt kívánom, bárcsak tisztábban láthatnék. Hogy a szeretet ne takarja a szemem.

Idő közben Fonseca ismét előre nyúlt, a faliórára pillantott, majd ismét a lánya homlokára tapasztotta hatalmas tenyerét.

- Nem megy le a láza, hívatom Zorát. – Azzal fel is állt, hogy szóljon szolgálójának, aztán kezeit tördelve visszaült az ágy szélére. A kislánya betegségét még nehezebben viselte, mint általában, tekintetbe véve a helyzetet.

Lassan úgy kezdett érezni, a csomó az ő nyaka köré tekeredett.

* * *

- Mit ért azon, hogy átok? – kiabálta az uralkodó, a megszeppent gyógyító nyilvánvaló félelmét. Jelenleg az udvariatlanság izgatta a legkevésbé. – Miféle átok ez?

- Nem értek a sötét mágiához uram – védekezett Zora. – Egy biztos, a kislány szervezete nem fogja sokáig bírni a megterhelést. Hamarosan gyógymódot kell találnunk rá.

- Lucifer? – Fonseca tekintete elsötétedett. – Hogy képes valaki megátkozni valakit úgy, hogy még csak a közelében sem jut?

Zora felnézett rá, komoly, zöld szemekkel.

- Nézze, uram, mint említettem, ez fekete mágia – szólt a gyógyító, aztán egy pillanatra elhallgatott, mintha nem tudná, hogyan közölje a nyilvánvalót. – Őméltósága?

- Tessék?

- Ha nem is igazán értek a fekete mágiához, a konzekvenciát még így is le tudjuk vonni – itt sötétebb hangszínre váltott, – és szerintem ezt ön is jól tudja.

- Ultimátumot adott. – A tudat fájdalmasan hasított belé. Tudta, hogy Luciferben nincs könyörület. Sem gyermekei anyja felé, sem feléjük. Miért lenne? – Ha életben hagyom a lányát nem mozdul, de megöli a lányomat. Ha én ölöm meg az ő lányát, az enyém életben marad, s akkor háború lesz. Mindent megtesz majd, hogy a lehető legnagyobb fájdalmat okozza nekem, és… megpróbálja majd leigázni mindent és mindenkit.

- Háború lesz?

- Előbb vagy utóbb.

* * *

A sötét sereg, démonok és arkangyalok diadalra éhesen meredtek fel vezetőjükre. Lucifer kihúzta magát, hatalmas szárnyait kinyitotta, és felemelte az egyik kezét.

- Készen álltok követni engem? – Nem emberi nyelven beszélt, hajazott kígyók és macskák sziszegéséhez. Ezt nevezték túlvilági nyelvnek. – Visszaszerezzük, amit megérdemlünk, testvéreim!

Egyetértés moraja visszhangzott az Alvilág kapujában.

* * *

- Hogy irányíthatja a gyermek erejét? Tényleg nem tehetünk semmit? – Aurora kétségbeesetten járkált fel s alá, cipőjének kopogása volt az egyetlen hangforrás a szobában a lányuk egyenletes szuszogása mellett. Egy pillanatra sem hagyta el a kiságyat, s mikor Rubyn nyűgösen felkelt, ő altatta vissza. A férfi gyomra összezsugorodott a látványtól.

- Nem tudom megtörni az átkot, ha a vérük egyforma – suttogta alig halhatóan. – Ez egy nagyon régi varázslat és ezt jól tudta. Már lassan öt éve, hogy trónra léptem, fel kellett volna készülnöm hasonlókra, de én… nem tettem. Öntelt voltam, önző, amiért azt hittem, hasonló meg sem történhet, míg én vagyok hatalmon, és most nézd meg!

Aurora felállt, hogy megközelítse a férjét, majd két kezébe fogta annak arcát, és szomorkásan rámosolygott.

- Nem számít, mi történik – mondta gyászosan. – Nem számít, mi történik velünk. Ha szükség lesz rá, hát harcolni fogunk. De Rubyn annyira kicsit még…

- Tudom szerelmem – vonta magához közelebb az asszonyt, hosszú vörös hajába fúrva az arcát. – Gondolkodtam…

- Avass be – kérte a nő, s finom könnyek csordultak le angyali arcán.

* * *

Sindra tudta, hogy valami történt – zsigereiben érezte, már az ajtó kinyitódásának pillanatában. A kishúga megjelenése csak fokozta ezt a sejtését.

Lágy szellő lengte körül őt, ezúttal egy mélyvörös ruhát viselt, apró gyémántokkal a nyakrésznél. Haját feltűzve hordta, elegánsan, nem úgy, mint ő, akinek csapzott haját már évek óta nem látta fésű.

A legnagyobb meglepetésére a zárkát is kinyitották, ezúttal már nem a rácsok között beszéltek egymáshoz. Futó pillantást lőtt gyermekeire, akik egy az óta beszállított matracon aludtak. Olyan békésen, mintha nem lennének veszélyben. Szerencsések voltak – ők nem tudták.

- Sin?

A nő vett egy mély lélegzetet, majd a nővére legnagyobb megdöbbenésére letérdelt elé, és két kezébe fogta az arcát. Sindra a szeme sarkából látta, hogy az őrök megmoccannak.

Szándékosan nem nézett rá – ugyan nem tudta meg, végül milyen képességeket örökölt a kishúga, amikor hivatalosan is isten lett, de valahogy sejtette, hogy ebből nem jöhet ki jól.  Átkozta, amiért olyan átkozottul legyengítették az események. Nem tudott védekezni.

- Kérlek, ne tedd ezt velem – nyekeregte.

Aurora felnyögött.

- Annyira sajnálom – susogta, majd kissé erőszakosabban maga felé fordította testvére arcát. Még sohasem manipulált senkit, valahogy nem tartotta az ő asztalának. Meglepetten érte a hirtelen vákuumszerű érzés.

Egy másodperc törtrésze alatt cselekedett, mielőtt még Sindra megkapta volna az esélyt, hogy lehunyhassa a szemét.

- Kérlek, maradj így – parancsolta gyengéden. – Beszélnem kell veled.

A nővére gépiesen bólintott.

- Lilithnek meg kell halnia – jelentette ki keservesen. – Nem engedhetjük meg, hogy az ereje felemésszen mindent. Tudom, hogy mennyire fáj ez most neked, és azt kívánom, bárcsak tehetnék valamit. Akármit. Bárcsak feláldozhatnám magam, hogy senkinek se fájjon. Választanom kellett, és tudnod kell, hogy kínoz. Nekem is fáj. Nem számít ki az apja, Lilith az unokahúgom. Fonseca megpróbálta elszívni az erejét, de kapocs közte és Lucifer között túl erős… Lehetetlen megtörni ezt az átkot. A lányom életébe kerülne.

Sindra nyöszörgött.

- De neked nem kell ezzel a fájdalommal élned – folytatta egy perccel később. – Ez a gyötrelem számodra nem valós többé. Elfelejted Lucifert, elfelejted a lányodat, elfelejted a gyerekkorod, engem, és mindenkit, akivel valaha találkoztál. A gyermekeiddel Midgard földjére visznek, és… a kislányom tart veled. Sajátodként lesz nálad. Azt fogod hinni, hogy ő a tiéd. – Magába véste Sindra gyönyörű szürke szemeinek emlékét. Szinte már zokogott. A lányra gondolt, akivel kiskorában térdig gázoltak a hóban, tavasszal a madarakat nézték és fogócskáztak, nyáron a nagy tónál pancsoltak, s ősszel a falevelekkel dobálták egymást. Akivel együtt hallgatták az esti meséket, védték és végtelenül szerették egymást. Egy kicsit magát is megölte, amiért ezt kellett tennie. Ez nem volt helyes. Nem volt jó. Nem volt őszinte és a legkevésbé sem szép. Hogy tehette ezt vele? Melyik lett volna nehezebb? Megöletni a lányát? Nem. Rubyn halálára gondolni sem mert. Hát miért érezte úgy, hogy saját magát lőtte fejbe azzal, hogy engedélyezze Lilith életének kioltását? Hiszen tulajdonképpen ugyanazt tette testvérével, mint ami vele történt volna. Egy gyermek elvesztése a legnagyobb tragédia a világon. Nem tudta megérteni Lucifert. Tudta, hogy Fonseca nem fogja engedni, hogy a lányának akár egy haja szála is meggörbüljön. Szándékosan áldozta fel a kislányát, hogy utána háborút indíthasson? – Mert nem védhetjük meg többé őt. Nem így. Lucifer nem fog rád találni, megígérem. Sikeres leszel, gazdag, és soha többé nem lesznek problémáid.

Egy kissé félt attól, hogy a varázslata nem lesz tartós. Ám remélte, hogy működni fog.

Sindra bólintott.

- Amint megérkeztek, találsz magadnak egy midgardi nevet. – Megcsókolta a homlokát. – Aztán pedig megházasodsz, és éled az életed úgy, hogy minderről nem tudsz. Megpróbálsz majd boldog lenni, és megkapod az életed, amiben reménykedtél. Fonseca megköti a gyermekeid erejét, nem lesz vele bajuk. – Aurora sóhajtott, a hangja remegett. – Boldognak kell lenned, Sindra. Meg tudod nekem ígérni?

Egy gépies igenlés után a nő felállt. Abban a pillanatban a királyné rádöbbent: hálás volt, hogy a nővére többé nem fog rá emlékezni.

Újra megcsókolta Sindra homlokát.

- Ég veled, soror. Szeretlek.

* * *

- Nem tudom, hogy tényleg képes leszek-e feladni őt – bukott ki a királynéból hosszú percekkel később. – Úgy érzem, minden, amit teszünk rossz és gonosz.

- Mert az – értett egyet a férje.

- Mi tesz minket jobbnak nála? – Aurora idegességtől reszketően belemarkolt a hajába. – Megöljük a gyerekét, hogy a miénk életben maradjon. Lehet ebből jó döntést hozni? Mi tesz minket különbbé?

Fonseca sóhajtott.

- Az, hogy ez foglalkoztat téged.

* * *

Megtették.

Ahogy a kislány homlokára tette a kezét, hogy elmormolja a szavakat, Fonseca mocskosabbnak látta magát, mint valaha.

* * *

Válaszul leigázták Cariellit.

A vár, az emlékek, mind, mind, mind tűz martalékává váltak.

Aurora szülei meghaltak – csatában, de végül elvesztek.

Egy kérdés maradt fent: hogyan erősödött meg ennyire Lucifer?

Sok ideig nem lelte a választ.

* * *

- Anya szeret téged – suttogta Rubyn fülébe az édesanyja, beleszagolva a kislánya rövid hajába. Iszonytató fájdalmat érzett, amiért fel kellett adnia őt, de megértette, hogy a legjobb dolog, ami történhet a gyermekkel a háború nélküli felcseperedés.

Bántotta Sindrát. Megölette a gyermekét. Rubynért.

Talán, ha a lánya egyszer istennővé válik, és meghallja a történetét, szégyellni fogja őt – teljesen jogosan. Egyelőre azonban nyugtatta a tudat, hogy Rubyn biztonságban lesz.

A manipulált nővérével – úristen.

- Ha felnősz, így vagy úgy, de megváltod a világot – susogta a lányka fülébe. Válaszul ő kinyújtózott, és megérintette édesanyja egyik szabad fürtjét. Meghúzta és angyalian kacagott. Aurora torka összeszorult. – Te vagy a legszebb dolog, ami valaha történt velem, kicsi Rubyn. És tudom, hogy bárhol is leszel, akárhova sodor az élet, megtalálod majd a helyed.

A kislány ártatlanul pislogott.

- Spes autem vivificat – mormolta Aurora. – Reménykedj, kicsikém.

* * *

Fonseca nem tudott elbúcsúzni – a háború hamarabb elkezdődött, szükség volt rá.

Sindra elvitte a kislányt is.

Vége volt.

* * *

Nem érezte jól magát a lány közelében.

Miranda nem tudta, miért és egy ideig egy ponton szégyellte is magát, de ezt az érzést már régen maga mögött hagyta.

Ütötte, hogy csendben maradjon. Ütötte, mert összezavarta.

Szidalmazta, mert nem volt elég.

De soha, soha sem sajnálta.

Megérdemelte – bárcsak tudta volna, miért!

* * *

A fiatalabb kisfia kiállt a lány mellett – oda állt elé, és azt kiabálta, hogy bántsa inkább őt.

Megtette.

Másnap nem nézett tükörbe. Mégis milyen anya lett belőle?

* * *

Általában nem sokat emlékezett a múltjából.

Többnyire semmi sem derengett, hiába kérdezték, nem tudta a választ.

Néha azonban hangokat hallott, ha megrezdült egy fa levele. Olyankor hazament, s keresett egy indokot, hogy megverje a gyermekeit.

Kivéve Benjamint – őt sosem tudta bántani.

A szeme emlékeztette valamire – valakire.

Nem tudta megtenni.

* * *

Évek múltán mintha egyre többször hallotta volna a hangokat, látta a szépet és a rosszat, az érzékit, a megmagyarázhatatlant.

De nem tudta hova tenni.

Rossz álmok, mondta magának.

* * *

Nathaniel elment, nem bánta.

A lány elment, az érem megfordult.

Az a része, ami irányítani akarta őt, most előjött.

* * *

Az űrlények támadása sok mindent megváltoztatott benne.

Furcsa mód, normálisnak kezdte érezni a látomásait.

Olyan megszokottnak.

Ettől dühösebb lett.

* * *

Ahogy a haragja fokozódott, valami megváltozott.

Lehetséges, hogy az erő, ami a tenyereiben gyülemlett valós volt? Az a fájdalmasan levezetésre vágyó mágia…

* * *

Lilith. Lilith. Ki az a Lilith?

* * *

Már tudta, ki ő.

* * *

Chealsea.

Che-al-sea.  Carielli nyelvén a jelentése: az áruló gyermeke.

Tudta. Érezte. A tudatalattija működött.

Emlékezett.

* * *

Mi változott?

A válasz egyszerű volt: ahogy a düh növekedett, ő erősödött.

Az ereje elnyomta a manipulációt.

Felnevelte Aurora gyermekét.

Míg ő megölte az övét.

Lilith.

Che-al-sea.

* * *

Nem bírta visszatartani a haragját. Aznap majdnem megölte a kölyköt.

Beállított azzal a Kapitánnyal. Hiába is, ő és Aurora is mindig keresték a vezető személyiségeket – nevezd apakomplexusnak.

A fiát pedig egy életre megsebezte.

Akkor tudatosult benne – nincs könyörület. Meg fogja ölni a lányt.

Aurora megérdemelte. A büdös kurva.

* * *

Olyan erős volt!

Embereket ölhetett, manipulálhatott, és olyan, annyira sötét volt.

Bosszút esküdött – úgy akarta véghezvinni, hogy a lehető legnagyobb fájdalmat okozza. Megérdemelték. Mindannyian.

Luciferrel kezdett.

* * *

Nem kellett megtalálnia.

Csak hívta, és jött. Undorító. 

Nem léphetett ki a fényre – ezek szerint nem ölték meg Fonseca-t. Még élt.

Egy pillanatra azt hitte, csak ennyit akart tudni. Nem.

Megtalálta őt, valahol Dél-Amerikában. A maják területén. Jól érezhette ott magát.

- Szóval emlékszel rám? – kérdezte megbúvó mosollyal Miranda, mikor a finom árny kibontakozott a sötétségből. Sindra. – Érdekes módon, mégsem kerestél sohasem.

- Az elején megmondtam, hogy nem akarok tőled semmit a testiségen kívül. – Hogy merészelt ilyen jól mulatni? Ezek szerint tényleg nem számított neki Lilith? – Nem emlékeztél rám, mi hasznom lett volna belőled?

Nem. Semmit.

A jobb tenyere bizsergett.

Azt hitte, még mindig olyan gyenge, mint volt. Édes kicsi, kicsi Sindra.

Megközelítette őt, s tenyerét a mellkasára simította. Istennek érezte magát. Újra. Azért lett az, mert azt választotta. Ilyen egyszerű.

- És most, mi hasznod lenne belőlem? – A tudatalattija nevetett. Egy kérdést skandált: nekem mi hasznom lenne belőled?

Közelebb hajolt.

- Manipulálni kívánsz, asszony? – Lucifer kacagott. – Olyan vagy, mint egy nyitott könyv. Be akartad vetni a csáberődet, hogy aztán kitaszíthass a fényre? Annyira hasonlítasz a testvéredre. Foggal-körömmel harcolt ellenem.

Miranda megmerevedett, aztán egész testében rázkódni kezdett.

- Én. Nem. Vagyok. Aurora. – És akkor megragadta a nyakát. Kinőttek a karmai.

Milyen karmok ezek? Már régebben is használta őket, amikor bántotta Nathaniel-t.

Erre nem emlékezett.

Nem tudta, mit használt – csak az érzések irányították. Elfeketedett a keze, az erek rajta ezüstszínben világítottak a sötétben. Szavak gyűltek a fejében. Az. Áruló. Gyermeke. Lilith. Hazugság. Szeretlek. Soror. Vége. Fonseca. Aurora. Rubyn. Lilith. Chealsea. Che. Al. Sea.

Lucifer megkiáltott, keservesen, pupillái a meglepettségtől tágultak ki.

És akkor megértette: elszívta az erejét. Az övé lett.

Mind. Mind. Mind.

Gyűlölte. Úgy gyűlölte. Mindenkit. Mindenkit.

Aztán már csak egy por hamu lett belőle.

És Miranda felkiáltott.

* * *

Elpusztított. Mindent.

A hegyeket. A barlangot.

Felégette. Égett.

Lucifer. Lucifer meghalt. Az ereje az övé lett.

Elvette. Olyan egyszerűen. Olyan simán.

Mindent és mindenkit leigáz majd, esküdött meg ott, a megmaradt hamut és romhalmazt kémlelve, és a végén kamatostul visszakapják.

* * *

E/1

A nevem Sindra.

Carielliben születtem, régebben, mint hinnéd.

Beleszerettem a gonoszba. Asszonya lettem.

Gyermekeink születtek. Két fiam és egy lányom.

Benjamin – a Ben-jam-in, azaz dicsőséges –, Nathaniel – Na-tha-ni-el, azaz ravasz – és Lilith, mint Lucifer első asszonya.

A lányom túl erős volt. Veszélyeztette a nyamvadt trónörökösüket. Az unokahúgomat.

Megölték. Kegyetlenül.

Engem pedig manipuláltak. Elfelejtették velem. Megaláztak. A sárba tiportak. A saját testvérem.

Felneveltem a lányát, a Che-al-sea-át.

De kamatostul visszakapják.

Készüljenek.