27. Fejezet - Rothalkodás

Sziasztok bébik.

Tizenegy oldal. Ismétlem.

Tizenegy oldal!

Holnap akartam felrakni, de Lugia nagyon ügyes volt ma, szóval ez olyan kis ajándék neki. 

Szeretlek titeket!:)

E/3

- Sosem fog elmúlni, ugye tudja? – kérdezte egy dallamos hang a háta mögött, miközben ő az ablaküvegről visszatükröződő arcképére meredt. A négy, határozott karmolás nyom élesen rajzolódott ki vérveszteségtől hófehérre sápadt arcát. Ez egy jel volt, az sugallta, „vigyázz, mit teszel”, de Nathaniel Roth egy percig sem rettent meg. – A hegek mindig ott maradnak.

Szorítása olyan erősre sikeredett kezében megbújó kristálypohár körül, hogy az kis híján összeroppant birtoklója markában. Maga a feltételezés, hogy „megbánta” cselekedetét hatalmas pofonként érte. Természetesen megérte minden keserves másodperc, amit az véralvadást segítő gyógyszer hatása nélkül szenvedett végig, hiszen volt mit törlesztenie a képzeletbeli személyes adósságlistájáról. Sosem bocsájtotta meg magának, hogy egyszer cserbenhagyta a húgát – noha Chealsea egyáltalán nem tartotta felelősnek a történtekért, szokása szerint inkább megpróbálta figyelmen kívül hagyni a helyzet következményeit –, és ezt többször biztosan nem engedhette megtörténni. Túlságosan szerette ahhoz, hogy saját gyávasága mögé burkolódzva újra visszameneküljön Párizsba.

Belsőleg tisztáznia kellett, hogy már nem ugyanaz az ember, mint a nőcsábász félig-tinédzser, aki megpróbálta más perspektívával figyelni az őt tárt karokkal váró világot – nem számítottak a tükör előtt gondosan begyakorolt szövege. Az a néhány nap, amelyet a városban töltött fenekestül felfordította életét. Rájött, mennyire nem érezte otthon magát a francia fővárosban, s kellett neki a kizárólag az ő kis rókája által nyújtott feltöltődés. Mert – és ezt Stevenek is elmondta – soha, senki sem fogja megérteni a közöttük keletkezett elszakíthatatlan köteléket. Ha köszönhetett bármit Miranda Rothnak, hát a miatta kialakult kényszerhelyzetek megpróbáltatásait számba vehette. Ezek kovácsolták össze őket, tőlük lett Chealsea és Nate köteléke ilyen szoros.

Tehát így kezdődött. Bosszút esküdött. Lehet, hogy Steve úgy gondolta, a helyzet megoldódik – mert a kettőjük között lezajló gyors szóváltás során ez körvonalazódott fejében –, ha távol tartják Mirandától. Nate természetesen máshogy gondolta, tekintetbe véve a hosszabb „ismeretségét” a nővel. Habár Chealsea látszólag feladta, Miranda bizonyára nem.

Ennek okán célnak tűzte ki, hogy – s szeretet ide, hazaszeretet oda, a fő céljának mindig azt tekintette – normális keretek között igazságot szolgáltat. Az „anyaszörnyeteg” nem bánthatta többé a húgát, márpedig erről ő gondoskodni szándékozott. Egyelőre nem tudta, hogyan és miképp – viszont azt biztosra mondhatta, idővel megoldja.

Nem tudta csillapítani a benne lángoló tűzet, bár sose mutatta.

Hogy ki volt Nathaniel Roth? A csalafinta flörtbajnok. A komolytalan nőfaló. Az érzéki játékok mestere – az a típus, aki nevét éjszakánként más-más nők sóhajtották. A felelősségtelen. Az érzéketlen. Legalábbis sokan így hitték.

De nem. Csupán jó színészi képességgel áldatott meg.

Tehát, amikor Barbara Morse feltette kérdését, egy halványan mosollyal leplezte belső forrongását. Belekortyol a vízbe, azután megfordult, és nyelvével elégedetten csattintott szájpadlásán. Felemelte egyik szemöldökét, és közelebb lépett hozzá. Lehelete édes sávokban csiklandozta a szőke hölgy orrát.

- Ez nem tesz kevésbé vonzóvá, nem igaz? – Macskadoromboláshoz hasonlító flörtölő hangja kihívásra invitálóan törte meg a szobára nehezedő csendet.

- Már ha valaki bukik az ilyesmire – válaszolta a nő, meglepettséget kicsalva a férfiból. Sosem kérdőjelezték meg hihetetlen külsejét.

- Egyébként miért is nem tegez engem? – váltott témát védekezésképpen, az órája üvegén kocogtatva. – Feleslegesek a formalitások, már a harmadik órát töltjük együtt.

Barbara eltűrt néhány a szemébe lógó – Nate komolyan elgondolkodott, vajon tényleg arany színűek-e, vagy csak a fény vetül meseszerűen rá – hajtincset, és tovább keverte az egy arra szakosodott tálkában lévő „csodaszert”. Elsőnek butaságnak tűnt a feltételezés, hogy talált valamit ebben a nőben. Nem volt akkora melle, mint azoknak a – megjegyzésképp: önkéntesen vállalkozó – hölgyeknek, akikkel az ágylepedőt gyűrte. Az ajkai néha túl vékonyan préselődtek össze. Egyáltalán nem intézett hozzá egyetlen kedves szót sem, vagy tett utalást vonzalmáról. Ráadásul nem nevetett a hébe-hóba elejtett poénbombáin. Mégis lesüllyesztette a gyomrát. A parfümje illata, a szeme vágása, az ujjpercei szorgos munkája. Beszélni akart hozzá, hallani a hangját. Miért?

- Ezt felkenem, megszárad, leszedi, és mehet is – közölte Barbara az edényre mutatva, aztán a kanapé felé bökött. – Üljön le, legyen szíves.

Nate rákacsintott, és szinte biztosra tudta mondani, a szőkeség szája széle feljebb rándult. Ez ösztönözte, s akár a kisfiú, akinek édességet nyújtottak, újra beszélni kezdett.

- Holnap ott lesz Stark buliján? – kérdezte csak úgy mellékesen, mert valójában tudta a választ. Bobbi kimondva-kimondatlanul jót mulatott a férfi szerencsétlen próbálkozásain. – Gondoltam mehetnénk együtt.

Végül úgy látta, jobb leszögezni a tényeket.

- Nem fekszem le magával.

- De…

- Nem.

Nate összehúzta szemöldökeit.

- Tudja, nem minden a szex – vakarta meg orrát. Barbara belenyúlt a tálba, és leheletfinom vonással belekezdett a munkájába. A férfi úgy gondolta, biztosan elgondolkodhatott a mondanivalóján, mert nem válaszolt azonnal, csupán felnevetett. – Talán csak jól szeretném érezni magam a társaságában. Na, látja, csodálatos a nevetése!

- Nem azért nevetek – tagadta a doktornő fulladozva. – Olyan lett az orra.

Chealsea bátyja felhorkant.

- Szóval, hogyha kizárólag doktornő és páciens viszony van közöttünk, most miért űz gúnyt belőlem, Dr. Morse? – Egy sóhajtással azonban tovább lépett. – Nem túl fair egy ártatlan pácienssel szemben, nem gondolja? Talán kiengesztelhetne valahogyan.

- Megmondtam – kezdte Bobbi -, hogy nem fogok lefeküdni magával.

- Nem feltétlenül kellene lefeküdnie velem most. – Nate kisfiúsan homloka összeráncolódott. - Kezdem azt hinni, hogy úgy gondolja, nem vagyok több egy üres fejnél. Ez komolyan sért engem.

- Ez olyan klisés – mondta a nő. – Egyébként sem gondolom így.

- Akkor miért nem randizna velem?

- Egy nő tele van meglepetésekkel – adta meg a sejtelmes, Nate ideire menő választ. Őt soha senki sem utasította vissza, az ilyesmi távol állt tőle. – És sokkal jobban szeretek egy férfi mellett ébredni, aki maradt, mintsem valakivel, aki végül egyedül hagy.

-  Úgy gondolja, nem tartanék ki maga mellett?

- Gondolkodnom sem kell, mivel – itt vett egy mély levegőt – kizárólag az ideiglenes orvosa vagyok. Nem ismer engem, és én sem magát. Szerintem maradjunk ennyiben.

- Egyelőre – szögezte le Nate. A kenőcs nyomán ugyan csökkent a fájdalmas pulzálás a sebekben, az égetés felerősödött. Annak ellenére, hogy komoly megpróbáltatásba tellett, komoly akaraterőről tett tanúbizonyságot és nem szisszent fel.

- Mindjárt vége – érezte meg Bobbi, amikor a velem szemben ülő megfeszítette izmait. – Tudja, nagyon bátor dolgot tett.

- Ezt bárki megtette volna – pufogott. Hányingere lett az „eset” okozta elismerés áradatot. Szükségtelennek érezte, hogy hősnek tartják, amiért megmentette a húgát. Kötelessége volt. Mások mit láttak? Mit tettek volna? Bizonyára nem mást. – Chealsea a húgom.

A doktornő elidőzött a középső sebnél. A koncentrációtól szája kinyílt, s Nate azon találta magát, másodpercenként azt szemléli.

- Aggódik érte, igaz?

- Mindig aggódom érte – ismerte el somolyogva. – De Rogers most vigyáz rá. Legalábbis nagyon remélem, hogy azt teszi.

- Emiatt nem kellene aggódnia – védte meg kollégáját Barbara. – De ezt maga is tudja, ha nem teljesen reménytelen eset.

Nate unottan vont vállat.

- Most jön a „szerelem mindent legyőz” rész?

- Valószínűleg csak azért mondja, mert még sosem volt szerelmes – látott át rajta a nő, tengerkék lélektükrein keresztül látta az egész világot. – Igazság szerint úgy gondolom, magában sokkal több van, mint amit másoknak mutatni szeretne. Nem tudhatom, csak sejtem.

- Igaza van, valóban nem tudja – vágott vissza a férfi a kelleténél élesebben. A tigris is harap, ha támadják elvvel reagált. Rögtön megbánta hanglejtését, de egyelőre vissza nem szívta.

- Milyen hűvös – gúnyolódott Bobbi. – Bizonyára érzékeny pontra tapintottam. Talán a szex hajcsár nem jártas az érzelmekben?

- Nincs szükségem szerelemre – tagadta keményen. – Butaság. Kötődsz egy másik emberhez, aki aztán szétbombáz és padlóra küld.

- Ez nem a második világháború, senki sem bombáz. Azt mondom, saját magunk alakítjuk a sorsunkat. Egy kapcsolat két emberen múlik. – A szőkeség megállt a mozdulatban. Nem tudta figyelmen kívül hagyni a megjegyzést.  – És nem mindenki olyan, mint az anyja. De tudja mit? Valóban nem az én dolgom.

Nate lehunyta szemeit, s percekkel később ismét megszólalt.

- Sajnálom.

Bobbi nem zavartatta magát.

- Szólíts Bobbinak – adta be derekát. – Nem szeretem a Barbarát.

A férfi féloldalasan elmosolyodott.

- Nate.

***

Chealsea szemszöge:

Eleget aggódott már értem – mindenki eleget aggódott már értem.

Ahogy másnap a forró víz végigszántott testemen, elhatároztam, hogy aznap erősebbé válok. Egy emberre elég szánakozással néztem szembe abban az évben – kezdve a balesetemtől egészen anya megmagyarázhatatlan kiakadásáig –, s ebből komolyan kezdett elegem lenni.

Nem lehettem állandóan a figyelem középpontja, csak mert az élet – mint számtalan más emberrel világszerte – velem is mocskosul elbánt. Hazudnának, ha azt mondanák, én voltam az egyetlen, aki a rövidebbet húzta akkoriban. Nők és gyermekek százezrei estek át családon belüli erőszakon – már a tiszteletükért is strapabíróbbnak kellett lennem.

Megfogadtam magamnak, hogy megmutatom „édes” anyámnak, milyenné tett az éveken át tartó folyamatos fizikai és lelki bántalmazás. Összetörhetetlen akartam lenni az ellenségeimmel, ugyanakkor maradni lágy a szeretteimmel. A szerelmem és a bátyám éppen eleget harcoltak már értem.

A törülköző végigcsavarodott körülöttem, én pedig megálltam a tükör előtt, hogy megszemléljem a nyakam. Ujjpercei nyomán lila foltok éktelenkedtek, ezzel együtt ékes bizonyítékaként szolgálva annak, mit bírtam ki éveken keresztül.

Halk kopogtatás zavart meg, s Steve nyitott ajtót.

- Kicsim, minden rendben? – Felemelte a kezét, ám mégsem érintett meg. Dühített a gondolat, hogy úgy érzi, óvatosnak kellene lennie velem. Semmi másra sem vágytam, mint forró érintésére, ami a jó és biztonság érzetével töltött el. Ő viszont nem adta meg nekem, helyette puhatolódzott, akár az elefánt a porcelánboltban.  – Nézd, ha nem érzed jól magad, szólok a dokinak.

- Nem – vágtam rá a kelleténél talán egy kicsit gyorsabban. – Minden a legnagyobb rendben.

Mélyen a szemembe nézett, kutakodva, hogyan cáfolhatna meg.

- Ezt ne akard bemesélni.

- Pedig így van – csattantam fel erélyesen. – Befejeztem a siránkozást, Steve. Mást sem csináltam az elmúlt néhány hónapban. Hol az anyám, hol a baleset, hol a beszédhiba… Elegem van ebből. Tudod mi? Megbaszhatja az anyám!

- Chealsea…

- Nem arról van szó, hogy nem szeretlek. Mert szeretlek. Úgy, ahogy még soha senkit, és valószínűleg nem is fogok. – Miközben magyaráztam, mellkasom előtt bőszen mutogattam. Furcsa habitus, viszont gyakran csináltam. – De felesleges, hogy ezt tedd. Nem vagyok porcelánbaba! Nem fogok szétesni, ha hozzámérsz.

- Tudom.

- Akkor mi van? – akartam tudni rögtön, csípőre tett kezekkel. Ekkor azonban kellemetlenül helyeztem egyik lábamról a másikra testsúlyomat. – Ugye nem gondolsz rám máshogy… ezek után?

Két szemöldöke között egy ránc jelent meg, tükrözve értetlenségét.

- Ezt hogy érted?

Végigsöpörtem nedves hajamon.

- Nem undorodsz tőlem, vagy ilyesmi, igaz?

- Hogy feltételezhetsz ilyen butaságot? – szisszent fel hitetlenkedve. Olyan gyorsan mozgott, hogy szinte alig tudtam követni. Hátam a hideg falnak dőlt, ezzel együtt felemelte bal lábam egészen csípőjéig. A levegő felforrósodott körülöttünk, ahogy mindig. – Egyszerűen csak úgy gondoltam, talán szükséged lenne egy kis távolságra. Nem arról van szó, hogy úgy gondolom, nem tudod kezelni, először viszont meg akartam bizonyosodni róla, hogy minden rendben.

- Csak a nyakam…

- Gyönyörű a nyakad – vágott bele szavamba, s egy csókot nyomott a torkom alatti felületre, aztán a fülem mögötti helyre, ahol belesuttogott. – Minden porcikádba szerelmes vagyok.

- Továbbfejlesztetted a csajozós szövegeidet? – Döntöttem kissé oldalra fejem, hogy nagyobb teret adhassak neki. Ugyanezzel a mozdulattal ágyékának is préselődtem. – Bugyi sincs rajtam, nincs mit neked dobnom.

- Ez igazán kár – lehelte, félretúrva a hajam. Belemarkolt a combomba, amitől áramütésszerűen összerándultam. Pontosan erre volt szükségem. – Nagyon szeretek veled élni, a minap rájöttem.

- Nocsak, tényleg? – tudtam meg őszinte csodálkozással. – Miért?

- Nem tudom, miért – válaszolta. – Talán a közös ébredés. Vagy az alvás. A reggeli. Te és én a kanapén…

- Vagy a szeretkezések – heherésztem incselkedve. Felhorkant. – Nem, igazából az a kedvencem, amikor újságot olvasol.

- Újságot olvasnék, ha hagynál.

Felkacagtam.

- Pont ezért – vettem tenyereimbe arcát, és húztam oda egy lágy csókra. – Tehát akkor ma lemegyünk Starkhoz? Tudod, tartja azt a „Bosszúállók, meg koloncaik” bulit.

- Azt hittem, maradunk fent. – Megvakarta a tarkóját. – Megnézhetnénk egy filmet, vagy valami hasonló.

- Nem szabad kihagynunk egy ilyen jó szórakozást miattam – erősködtem, kölyökkutya tekintettel, lejjebb konyult ajkakkal. – Komolyan! Jó lesz. Táncolunk, csókolózunk, iszunk-eszünk! Ott lesz a bátyám is, a csapattársaid, és szerintem mindannyiunkra ráfér egy kis kikapcsolódás. Kérlek szépen!

Már akkor tudtam, győztem, mikor megforgatta szemeit. Mikor is mondott bármire is nemet, amit úgy őszintén, igazán szerettem volna?

- Te vagy a legjobb pasi a világon – hízelegtem a mellkasát simogatva. – Mikor is lettem ilyen szerencsés?

***

- Tudtam, hogy kizárólag jó buli lehet az, amin a mi kis „hercegnőnk” is megjelenik – heherészett Tony és örültem, egyáltalán nem leltem szánalmat pillantásában. Legnagyobb meglepetésemre futólag megölelt. A reaktora bökte mellkasom. (Steve motyogott valamit, de nem értettem.) Furcsállva a gesztust sután megtapogattam a hátát. Természetesen rögtön megbántam, hogy engedtem neki, mert játékosan megtapogatta a fenekem, ezzel kiváltva Steve birtoklási ösztönét. (Na, jó, egy bizonyos – oké, kéjsóvár – részem természetesen örült ennek. A szexuális életünk nem volt unalmas – ó, dehogy –, de Steve mindig sokkal jobban elengedte magát, ha demonstrálni akarta, ne is álmodjak másról, elvégre száz százalékosan az övé vagyok.) - Viccet félretéve, örülök, hogy eljöttél.

Meglegyintettem mutatóujjam előtte.

- Ha ivóversenyt akarsz tartani, rossz Roth-t fogtál ki. – Elégedetten felsóhajtottam a harsány nevetéstől, ami valahonnan nem messziről visszhangzott. Bátyám ezek szerint már megérkezett. Furcsa volt, mert egyébként rendszeresen mindenhonnan elkésett.

- Megbeszéltük már, hogy Rothalkodni fogunk – csatlakozott a beszélgetéshez Nate, és megpuszilta az arcomat. Steve szorítása enyhült rajtam. – Szia, kis róka.

- Szia Finnick – gúnyolódtam. Utálta, ha Finnick Odairhez, a kedvenc szereplőmhöz hasonlítottam, ezért sokszor ugrattam vele. Az arca megrémisztett, s a gyomrom görcsbe ugrott. Másodpercekbe telt, mire a saját kifejezésemet rendbe szedtem. (Steve minden bizonnyal észrevette, mégsem szólt. Hálásan fogadtam tapintatosságát.)

- Sziasztok – köszöntött az időközben Tony háta mögött megjelenő jókedvű Pepper is. A kezembe nyomott egy kisüveges kólát, és Stevere mosolygott. – Nem zavar, ha elrabolom a barátnődet egy kicsit?

Steve még nem is válaszolt, már karon ragadott – olyan gyorsan, hogy a többieknek köszönni sem bírtam –, és kiráncigált a konyhába.

Nekitámaszkodtam a pultnak, úgy vártam, mi lehetett az a halaszthatatlanul fontos ügy.

- Késik – motyogta alig hallhatóan. Összeráncoltam a homlokom. – Napok óta késik. Nem tudom, mit csináljak.

- Kicsoda?

- Nem kicsoda, micsoda. – Erősen megnyomta az utolsó szót.

Leesett a tantusz.

- Basszus – fújam ki a tüdőmben ragadt levegőt. – Tehát…

- Nem tudom. – Kétségbeesettnek tűnt. – Azért is szerettelek volna megkérni, hogy… Gyere velem, míg megcsinálom.

- Most? – hüledeztem, bár aztán mégis vele tartottam. (Őszintén? Olyan vasmarokkal karolt belém, akár egy óriáskígyó szorítása áldozatán. Emlékeztetett anyámra, de igyekeztem nem rá gondolni.) – Ugye vettél terhességi tesztet?

- Tegnap délután – válaszolta, és kinyitotta előttünk a fürdőszoba ajtaját. Csodálkozva néztem körül, hiszen a közös rész mellékhelyiségében még sosem voltam. Stevében vegyültek a kék és zöld csempék, itt viszont minden fehér volt. Pepper kisvártatva kinyitotta az egyik fiókot, amiből körülbelül három fajta terhességi tesztdobozt vett ki. – Mi lesz velem, Chealsea?

Elgondolkodtam rajta, vajon mi lesz, ha valóban terhes.

Képes lenne Anthony Stark, az agglegénységéről, felelőtlenségéről és páncéljáról híres milliárdos felnevelni egy gyereket? Noha biztosra vettem – már a nézéséből is –, hogy szereti Peppert, egy poronty sokkal nagyobb kihívásnak bizonyult.

Pepper kérdése megborzongatott, viszont nem engedhettem, hogy a kétségeim leghaloványabb jelét is észlelje.

- Semmi gond nem lesz – mondtam magabiztosan. – Ha nem vagy terhes, megnyugszunk, kimegyünk, és ennek örömére iszunk.

- És ha mégis terhes vagyok? – Beleharapott irigylésre méltóan piros alsó ajkába. – Nem vagyok az a kimondott anya típus.

- Amennyiben terhes vagy – ezzel megragadtam szabad kezét -, akkor sem csinálod ezt végig egyedül. Mindvégig itt leszünk melletted, mindannyian.

- De Tony…

- Tony imád téged – mutattam rá a nyilvánvalóra. – A lábad nyomát is megcsókolná, ha képes lenne rá! Tudom, hogy megoldjátok. Te vagy a mindene.

- Akkor sem… Az anyukám… korán meghalt, és nem igazán tudtam bármit is… megtanulni tőle. Könyörgöm, még egy egyszerű vacsorát sem tudok gond nélkül elkészíteni! Mi lesz velem… Ó, mi lesz velünk!

- És? Mesterien tudsz rendelni – próbáltam a humorommal mosolyra csalni. – Különben pedig, egy gyereknek nem az a fontos, hogyan tudsz főzni, Pepper.

- Én csak…

- Idefigyelj! – Megszorítottam kezét. – Tudod, hogy milyen körülmények között nőttem fel, pontosan láthattad a bátyám arcát. És mi sosem arra vágytunk, hogy anya főzzön, vagy mit tudom én, lásson el minket. Nekünk szeretetre volt szükségünk! Arra pedig garantáltan képes vagy, hiszen már most is aggódsz, mi lesz a gyerkőccel.

Vett egy remegő lélegzetet, segítenem kellett megtartani a kis dobozkát.

- Lehet, hogy nem te leszel a legtökéletesebb anya. Annak lenni szerintem lehetetlen. Előfordulhat, hogy hibázol majd, mert mindenki teszi. Nem megy minden karikacsapásra, hiszen pontosan arról szól az élet, hogyan vészeljük át a megpróbáltatásokat. Azt viszont garantálhatom, hogy idővel belejössz, és soha, senkit nem fogsz úgy szeretni, mint a pocaklakódat. Szóval most elolvassuk a használati utasítást, lepisiled, és megnézzük, mi jött ki, rendben? Az eredménytől függetlenül melletted állok, Potts.

Könnyekkel a szemében rám mosolyog.

- Mától te írod Tony beszédeit – nyöszörögte -, mert mesés voltál.

- Hiába, csodálatos vagyok – mentem bele a játékba. – Na, mozogj, még van dolgunk!

Percekkel később kint álltam az ajtó előtt – nem akartam zavarni, míg elvégzi a dolgát –, és próbáltam visszatartani lábaim idegesítő dobolását. (Szerencsére Clinten kívül nem kellett mást elkergetnem. Azt hazudtam, hogy „női problémái” vannak, ami belegondolva nem is akkora kamu.) Nem is tudtam, miért lettem hirtelen olyan ideges, miközben nem is az én sorsomról, illetve jövőmről van szó. Talán én is elképzeltem, mit tennék a helyében. Érdekes, sosem álmodoztam gyerekekről, vagy családról azelőtt. Azért nem, mert találtam meg az alapításra megfelelő személyt – igaz, nem is késtem el semmivel –, és úgy voltam vele, huszonkét évesen még nyugodtan maradhattam a fenekemen. Egészen – nem csalás, nem ámítás – kedvenc „kapitányom” érkezéséig. Elmerengtem, vajon ő is hosszútávra tervezte velem, s talán végigszaladt elméjében a gondolat, megöregszünk-e együtt. Néhány elenyésző pillanatra hasonlíthattam a szerelmes tinédzserekre.

Aztán kitárult mögöttem az ajtó, és Pepper a nyakamra vetette magát.

Zokogott.

Úgy rázta a sírás, mintha a lelket is kiszorítaná belőle, s én nyugtatólag simogattam a hátát – tudnia kellett, hogy számíthat rám. Ahogyan Bobbi, ő is a barátaim egyike lett. (Arról nem is beszélve, mennyit egyengette Steve útját, míg nem találkozott velem. No meg persze, azután is.)

- Minden rendben lesz – ismételgettem az elcsépelt szöveget. – Mi az eredmény?

Erősebben szorított. Pozitív.

***

- Minden rendben, Kicsim? – suttogta a fülembe Steve, miközben hátulról átölelte a derekamat. Nem tudtam levenni a tekintetemet Tonyékról, hogy ránézhessek. Valószínűleg azt hitték, senki sem látja őket – mert csak a félig csukott ajtó résén keresztül sikerült átlátnom –, de én mégis kiszúrtam, hogy Pepper próbálja rábeszélni, figyeljen rá egy pillanatra, mert el kell mondania valami nagyon fontosat. A többiek nem tudták, mi történhet odabent, nem is figyelték. Kivéve én. És komolyan aggódtam.

Nate épp akkor próbálta – legnagyobb meglepetésemre – táncra csábítani Bobbit, miközben – még nagyobb döbbenet – Clint és Natasha felváltva meséltek egy-két kellemes emléket küldetésekről. Bruce elmagyarázta Thornak, miért nem dobálhatja le a poharakat, miután megitta a tartalmukat, de a félisten minduntalan ugyanúgy tett. A karját markoló barna hajú szépség – bemutatkozása szerint Jane Fosterrel volt dolgom – néha elmosolyodott rajta.

Aztán megtörtént. Tony kiviharzott a helyiségből, egyenesen keresztül közöttünk. Legtöbben furcsállva néztek utána, én voltam az egyetlen, aki megindult, hogy utána menjen. Bobbi azonnal átkarolta Peppert, aki noha nem sírt – büszkesége tartotta –, mégsem javított semmit sem ábrázatán.

Steve – aki természetesen semmit sem értett – követett, miközben végigszántottam Tony irányába, magam mögött hagyva a többieket. A milliárdos felment a tetőre, ott találtam rá.

- Hé, elmagyaráznád, hogy most mi van? – értetlenkedett Steve, s én a helyemre fagytam. Beszélnem kellett Tonyval, de nem hagyhattam csak úgy a barátomat sem.

- Nézd – hadartam –, muszáj beszélnem kell Tonyval. Szerintem Pepper most mondta el neki, hogy… terhes.

Steve összepréselte ajkait.

- Biztos, hogy bele szeretnél folyni ebbe?

- Nem kellene, én is tudom – emeltem fel kezeimet védekezésképpen –, de bűntudatom lesz, ha nem teszem. Mindjárt jövök, rendben?

Lassan bólintott, és megcsókolta a kézfejem. Kérnem sem kellett, Jarvis kinyitotta előttem az ajtót.

Mínuszok repkedtek, s a felhők kitartóan eresztették a kövér, hideg hópelyheket. Dideregtem egy kicsit, révén, hogy rövid ujjú pólót viseltem, ez azonban egyáltalán nem állított meg.

Tony odakint ült, forró lehelete finom sávokban tört meg. Nem nézett rám, mikor leültem mellé a hideg felületre.

- Tudom, hogy nem lehet egyszerű neked – kezdtem alig halhatóan. – És azt is, hogy valószínűleg halálra vagy ijedve.

Tony felhorkant.

- Menj el – utasított egyáltalán nem barátságosan.

Nem mozdultam.

- De tudod – fojtattam – egy gyerek a legnagyobb kincs, ami valaha megeshet egy emberrel.

(Időközben hallottam, ahogy ismét kitárul az üvegajtó. Steve szintén kijöhetett, de egyelőre nem zavart meg minket.)

- Mondják, hogy ez amolyan közhely. – A körmömmel végigszántottam a nadrágom felületén. – Nem mindenki szület nevelésre. Talán ez így van rendjén. Viszont… Sosem gondolkodtál még azon, milyen lehet alkotni valakit, aki majd őrzi annak az emlékét, amilyen ember voltál? Hagyni egy darabot magadból és a nőből, akit szeretsz?

- Nem akarok olyan lenni, mint az apám – bökte ki néhány perc tömény csend után. – Átéltem, milyen volt vele. Keresztülnézett rajtam. Semmibe vett. Egyáltalán nem volt jó kapcsolatunk. Aztán csak meghalt.

- Nézd, nem szabad így tekinteni a dolgokra. – Megérintettem a kezét. Nem húzódott el, amit jó jelnek tituláltam. – Mindig a múltba nézni olyan, mint megpróbálni megtalálni valamit a sötétségben. Csak tapogatózni mersz, és lehet, hogy éles tárgyba nyúlj.

- Közhely.

- Igazság – makacskodtam. – Látod a nyakamat? Meg sem próbálom elrejteni, mit tett velem az anyám. Mert megtette. Ez erősebbé tett. Napról napra túléltem mellette. És tudod mit tanultam ebből? Hogy nekem jobbnak kell lennem nála. Ha egyszer anya leszek, a gyerekeimnek mindent megadok, amiről csak álmodni mertem akkoriban. Együtt játszunk majd a parkban. Építünk hóembert télen. Elmegyek az iskolai előadásokra, a ballagásokra… Jelen leszek az életében. Nem azt mondom, hogy egyszerű lesz, mert mindig vannak bukkanók. De meg fogom csinálni. Ahogy te is megteszed majd, mert tudom, hogy sosem tudnád elhagyni Peppert, különösen a mostani állapotában. Szereted őt, és szerintem komolyan gondolod.

Megböködtem a könyökömmel.

- Egyébként sem hagynám, hogy olyanná válj, mint az apád, ahogy Pepper sem. Ő lenne az első, aki pofon vágna, ha látná.

Tony elmosolyodott.

- Látlak titeket, ahogy együtt készítetek valami, független a baba nemétől. Tudod, te és a mini verziód. Ha nem egy páncélt, akkor mit tudom én, egy robotvezérlésű kutyát, mert Pepper nem szereti a kutyaszőrt. – Felkacagtam, ő pedig csatlakozott. – Na, látod, nevetsz! Hát szerintem fantasztikus vagyok, nem igaz?

- Kösz Szabadsághölgy.

- Meghálálhatnád, mondjuk azzal, hogy bejössz, mert megfagyok idekint – mutattam lenge öltözködésemre. – És befizethetnél egy útra, mondjuk Hawaiira. Hah, tudod, hogy csak vicceltem! Na, komolyan, gyere! Idefagytam.

Felpattant a helyéről, aztán a kezét nyújtotta. Jókedvűen – hiszen megmentettem a napot, susogta az egóm – követtem a példáját. Ahogy sejtettem, Steve végighallgatta a beszélgetést. Tony – mielőtt bement volna – odasuttogott neki valamit.

Aztán már csak ketten maradtunk. Ő nézett engem, én pedig mosolyogva sétáltam karjaiba.

***

A buli egészen hajnali kettőig tartott.

Tony fantasztikus hangulatot teremtett, miközben nekem már azt ecsetelte, mennyire jó ötlet az „robotkutya business”.

Steve időről időre a nyakamba csókolt, vagy a homlokomra, az államra, a számra, az orromra lehelt apróbb puszikat.

Természetesen Nate nem hagyhatta ki az alkalmat, hogy vicceket arasson szexuális életünkről. Bobbi minduntalan csúnya pillantásokat küldött neki, s nem tudtam nem figyelmen kívül hagyni, hogy valahányszor mással beszélgetett vagy foglalkozott, Nate őt nézte. Reméltem, nem szeretné, ha barátnőm is beállna az „ágyában szereplő nők” listáján. Bobbi megérdemelt egy tisztességes szerelmet, és egy dominánsabb énem bízott benne, hogy ez talán embert farag belőle.

Thor megtáncoltatott. Ki hitte volna, hogy képes normálisan ropni? Igaz összezúzta a kezemet…

Jane elmesélte – ez volt az első komolyabb beszélgetésünk –, hogy már megtanította a félistent milkshake készítésére. Felváltva nevettünk túl egymást.

Natasha kérdezett az egyetemről. Ő és Clint beavattak, hogyan álcázták magukat egyetemistának néhány évvel ezelőtt.

Bruce megosztotta velem az utolsó vaníliakrémes süteményt. Félénkségét hátrahagyva együtt nevettük ki Nate bugyuta flörtpróbálkozásait.  

Pepper örömkönnyekkel esett a karomba. Bobbi pedig koccintatott értem.

Az este remekül telt. S most már én is nevettem, amikor Nate azt kiabálta: "Rothalkodjunk!". 

Kinek kellett Miranda Roth? És Nicholas Roth? Benjamin Roth?

Senkinek. Nekem már megvolt a családom.  

26. Fejezet - Karmok.

Sziasztok! Megjöttem egy új fejezettel, de előre figyelmeztetek mindenkit, hogy nem egy könnyű ez a rész.  A vége miatt. Tudom, hogy nem értetek semmit, de mindez nem azért történik, mert ilyen  a sztori. Úgy értem, nagyon értelmetlennek tűnik, de egy idővel majd megértitek. Sok utalást tettem rá, a figyelmes szemek észrevehetik. Köszönöm, hogy olvastok.: )

Elégedetten néztem magam körül.

Mindenhol különféle színű és fajtájú díszekkel teli dobozok hevertek, arra várva, hogy kiválasztva az alkalmasakat felaggassuk őket a fára. Némelyik régebbi, értékesebb darab volt, de akadt olyan is, amit csak futólag lekaptam a polcról vásárlás közben. A nagymamám – aki néhány hónappal azelőtt távozott, hogy betöltötte volna a nyolcvanhatot – rám hagyott rengeteg egyedi készítésű darabot, amitől néha könnyek gyűltek a szemembe.

Nem láttam őt ritkán, talán azért, mert több mint kétezer kilométerre lakott tőlem, vagy, mert anya sohasem kedvelte és mindig keresztbe tett, ha elterveztem menni. Ennek ellenére megpróbáltuk tartani a kapcsolatot, rendszeresen hívtak a vezetékes telefonját és tudakoltam, hogy van. Rendszeresen meséltem neki jelentéktelen dolgokról, az utolsó időkben arról is, mennyire magányosnak éreztem magam Nate távozása miatt, és az elköltözésem részleteibe is beavattam.

A fiatalabbik bátyámmal karöltve közösen támogattak, s – annak ellenére, hogy rendszeresen kértem, ne tegye – nem csak a gyönyörű gömböket szánta nekem, hanem azt a csekélyke – de jó szívvel összekapargatott – vagyonát is. Két szemeszterre, a költöztetőkre és a lakásom bérletére elment a pénz, de nem érdekelt. Nem ezért szerettem őt. Hiányoztak az idők, amikor a kagylóból még visszaszólt gyenge hangja, már vénülő keze pedig a hajamat simogatta utolsó pillanataiban. Gyermekkoromban szeretett mesélni történeteket, amikor majd tovább adhatok a gyerekeimnek. Elveszett hajókról, virággal borított földekről, varázshegyekről. A mesés illatokról egy helyen, ahol még sosem járhattam. Gyémántpalotákról, s annak hős védelmezőiről. A „rubint gyermekről”. Remek képzelőereje volt, rendszerint mindig izgalommal hallgattam őt. Én is hasonló anyuka, aztán nagymama szerettem volna lenni. Ennek gondolatára futólag Stevere pillantottam, aki a kérésemre beállította a fát, s mosolyogva tekintett rám. Eljátszadoztam a gondolattal, „mi lenne ha”.

- Minden rendben? – kérdezte végül, helyet foglalva a mellettem üresen tátongó kanapé ülőrészen.

- Hát persze, csak eszembe jutott a nagymamám – meséltem neki végül, kissé odadőlve a vállához. – Csodálatos volt. Kár, hogy apa nem tanult tőle semmit.

Megcsókolta a fejem búbját.

- Nem igazán meséltél róla – jegyezte meg kisvártatva, hatalmas kezébe fogva az enyémet. Eljátszadozott az ujjaimmal, ami akaratom ellenére is megmosolyogtatott. Mindig azért tett ilyen gesztusokat, hogy engem boldogabbnak lásson, s lassan kezdtem rájönni, hogy Isten valószínűleg Stevevel akart megfizetni nekem az anyám házában töltött sok keserves évvel. Ő egy jel volt, egy támogatás.

- Túl sokáig voltam gyenge akaraterejű, Steve, ezért nem mesélek szívesen a családomról – tettem végül az i-re a pontot, ezzel le is zárva a témát. – Majd egyszer.

- Van egy egész élet rá, hogy elmondj mindent, amit szeretnél – simított végig a karomon, a mozdulattal melegséggel elárasztva a gyomromat. A pillangók örömüket lelték a hasamban való röpködésben, apró szárnyak csattogása remegtetett meg. – Egyébként nem tudom, hogy a kéket miért nem teheted pirossal. Szerintem passzolna.

- Kék és piros? – mentem bele a „váltsunk témát” taktikába, s játékosan megfogtam két gömböt. Áthatóan összeszűkítettem a szemeimet, tudván, mire célozgat.  – Komolyan gondolod, hogy ezek passzolnak, vagy amerikai stílusú fát szeretnél?

Elnevette magát.

- Olyan lesz a fa, amilyet szeretnél – adta meg végül magát, ám akkor már a gondolat belefészkelte magát a fejembe.

- Oké, legyen gyereknap – kacagtam, ahogy felállt, s elindult a dobozokért a kanapé végében.  – Akkor válogassunk ki minden kéket, pirosat és ezüstöt. DE!

Megállt a mozdulatban.

- De cserébe hallgatunk zenét – szögeztem le halál komoly tekintettel - és közben el kell viselned, hogy egy órán keresztül énekelek neked!

- Inkább a hálál – mondta játékosan, mire megütöttem a fenekét. Visszafordulva hozzám összeráncolta homlokát, de a szája szeglete felrándult a visszatartott nevetéstől. – Igen?

Ártatlanul pislogtam.

- Nem tudom – vágtam rá rögtön. – Na, mi lesz? A dobozok nem cipelik ide magukat!

Megforgatta a szemét, de végül odahozta nekem őket, és együtt válogattuk ki a hasonló árnyalatú gömböket.

- Nálatok volt karácsony? – kérdeztem végül. Sosem zavarta, ha a múltjáról kérdeztem, s reméltem, nem sértettem meg a kérdéssel.

- Nem akkora nagy felhajtás, mint a Stark-féle karácsony, de igen, volt. – Nyújtott nekem egy a kampós nyalókákból, amiket felaggasztgattunk. – Egyszer Bucky és én elvállaltunk valami takarító munkát, hogy legyen pénzünk az anyukáinknak ajándékot venni. Utána órákig ecseteltük nekik, mennyire izgalmas volt, és milyen kalandokba keveredtünk az öreg bácsi padlásán, pedig nem csináltunk mást, csak felsöpörtünk és szétválogattuk az iratait. A legveszélyesebb „lény”, amivel találkoztunk egy kisegér volt az egyik doboz aljában. Bucky hazavitte. Azóta is hallom az anyukája sikítását.

- Nate rajongott a gyíkokért – kezdtem én is mesélni. – Egyszer találtunk egyet az utcán, felmászott az egyik épület oldalára. Úgy szedtünk le onnan, mert, akkoriban azt hittünk, hogy biztosan csak eltévedt, hogy a nyakába ültem. Nem ment el, ezért megtartottuk. Elneveztük Skipnek, mert akkoriban bolondultunk egy kutyás filmért, és, ha már kutyánk nem lehetett... Egy dobozban őriztük a szekrénye aljában. Évekig megvolt, aztán meghalt, és Nate belerakta anya ágyába.

Nevetni kezdett.

- Azt mondta, hogy Skip valóban élete csúcsára ért – heherésztem vele, aztán hirtelen elkomolyodtam. Anya, természetesen, nem hagyta megbosszulatlanul a megjáratást. Széttépte a kedvenc könyvemet a szemem láttára, aztán megruházott minket. Apa nem szólt semmit. Sohasem tette. Nem akartam erre gondolni karácsony előtt. Ők már nem voltak a családom, többé nem találtam érdemesnek a múlton merengeni. Néha azt mondják, az nem él igazán, aki nem a jelenben gondolkodik. Ideje volt hát letérnem a rossz útról, és végleg kitépnem magamból Miranda Roth belém vert gyűlöletét.

Steve megsimogatta a derekamat, ahogy elment mellettem, és bekapcsolta a rádiót. Kíváncsian tanulmányoztam őt.

- Énekelni akartál, nem? – kérdezte olyan hangsúllyal, mintha magától értetődő lenne. Feltekerte a hangerőt, aztán lassú léptekkel mögém állt. Szorosan a derekamra simította kezeit. A szívem hevesebben kezdett verni a közelségétől, ahogyan a keze ritmusára igyekezett billegetni minket.

- Ezt a számot ismerem – állapítottam meg remegő hangon, ám csatlakozva a testem lágy, puhatolódzó ringásával. – Megnéztük a filmet, emlékszel?

- Nem igazán – ismerte el egy a nyakamra lehelt csók keretében –, hiszen tulajdonképpen egész végig téged néztelek.

Az ajkamba haraptam, s közben azon gondolkodtam, vajon milyen játékot űz velem. Ha azt szándékozta kicsikarni belőlem, hogy a terveimet meghazudtolva lefejtsem magamról a ruhát, és a hajánál fogva ráncigáljam a hálószobánkba, remekül haladt.

- Táncolj velem – kérte lágyan. Alkohol nélkül megrészegült énem igennel felelt, s a közvetkező pillanatban már maga felé fordított, és átölelt. Mélyen a szemébe nézve kulcsoltam ujjaimat nyaka körül, megtéve az első lépést. Aztán váltott a rádió, egy jól ismert Coldplay számra.

- Tears stream down on your face – susogtam a szövegét, a szövegére pontosan emlékezve. Egy ideig nagyon sokat hallgattam a tinédzserkoromban elviselhetetlenné vált Coldplay mániám miatt. Idegeimen táncolás ide, elkésés oda, imádtam vele lenni. Kiegészítettük egymás lépteit, szerencsére nem lépett a lábamra, pedig nem tudott táncolni.  – When you lose something you cannot replace.

Láttam lélektükrei csillogásából, hogy elveszett az enyéimben. Talán nem is figyelt, de az is lehet, hogy pontosan ezért tette. Önkívületi állapotban nyomta ajkait az enyémre, a testem aprót hátra dőlt a hirtelen megerőltetéstől. A derekamnál tartott, oly’ erősen akár egy kígyó az áldozatát. Ezerszer éltem hasonlatokkal vele kapcsolatban, mint az „én hősöm”, és tulajdonképpen „az életem szerelme”, de még sohasem éreztem ezt annyira nyilvánvalónak.

***

- Biztos vagy benne, hogy ezt szeretnéd? – kérdezte már harmadjára, amikor a tükörből látván szenvedését megunva megkötöttem a nyakkendőcsomóját. Az aggodalma ellenére mindketten tudtuk, hogy el kell mennünk, hiszen ideje volt a hivatalos találkozás a szüleim és közte. Nem féltem már tőle, Steve támogatása és feltétlen szeretete erőt adott ahhoz, hogy végre szembeszállhassak vele. Ideje volt már, hogy felvegyem azt a bizonyos cipőt, s úgy viselkedjek, akár egy felnőtt nő. Tele voltam bizonyítási vággyal saját magam felé, idejének tűnt törleszteni. – Még lemondhatjuk.

- Nem fogjuk – mutattam rá, elsimítva az ingjét. Felemelte az államat, hogy megbizonyosodhasson, valóban ezt akartam. Márpedig így volt. – Nem kell sokat ott lennünk. Köszönünk, megiszunk egy pezsgőt, és ennyi.

- Nem akarom, hogy megint bántson téged – sóhajtott megadóan, összekulcsolva a kezünket. – És nem is fogom engedni.

- Nem kell, hogy megvédj – szögeztem le azonnal, utolsó mozdulatokat téve a sötétvörös, V-kivágású koktélruhám megigazítására. Felnéztem rá, és a ruhámhoz hasonló színben pompázó ajkaimon egy biztató mosoly jelent meg. – Nem hagyom, hogy tönkretegye az életemet. Nem engedhetem, Steve. Többé már nem vagyok az a kislány, akinek hisz.

- Erős vagy – szorította meg ujjaim. – És ezt most nem azért mondom, mert szerelmes vagyok beléd.

- Köszönöm – leheltem a szájába játékosan. Hajamat csupán begöndörítettem, így el kellett tűrnöm azt, nehogy a számba lógjon.  Angol akcentust használtam, akárcsak akkor, hónapokkal ezelőtt. – Megtiszteltetés, hogy velem tart ma este, Mr. Rogers.

A lift felé intett.

- Számomra megtiszteltetés – replikázott. Előreengedett, úriember módjára.  – De szólítson inkább Stevenek, Miss Roth.

***

Hányingerem volt a helyszíntől.

Számtalannyi limuzin tartózkodott a közelben, mintha legalábbis Barack Obama elnök tartott volna nemzetközi találkozót. A sok újgazdag, az életével nem tudva mit kezdeni ilyen partikban mulat, gondoltam keserűen. Ezt a megállapítást kizárólag erősítette a komoly zenét játszó zenekart túlkiabáló tömeg, és a megjátszott kacajok. Annak ellenére, hogy – noha nem erre az alkalomra vettem – háromszáz dollárba került a ruhám, kilógtam a sorból. Így van ez, ha többé nem mozogsz a felső tízezer köreiben, és nem adatik meg a legnevesebb tervezőktől számodra készített ruhakollekció. Egyáltalán nem hiányzott – az én darabom legalább nem szorította ki belőlem a maradék életemet, nem okozott gerincferdülést, és nem nyomta ki olyan egészségtelenül a melleimet, hogy húsz év múlva majd magyarázkodnom kelljen az embereknek, miért lógnak a térdeimnél.

- Cukormáz és rózsaszín felhőréteg – suttogtam oda barátomnak, aki igyekezte leplezni mosolyát. – Ne mondj semmit, ha nem kérdeznek, különben örök időkig fecseghetsz velük a csodálatos téli időről és a tőzsdeárfolyamokról. Ezek mind cápák, lesnek, mikor csaphatnak le egy-két üzletajánlatot a másik kezéről.

- Ennyire jártas vagy?

- Lehet, hogy anyáék nem sokat törődtek velem, de tulajdonképpen rendszeresen hallgatóztam az ilyen bálokon. Elbújtam oda – mutattam a sötétkék függönyök irányába a hatalmas ablakoknál. – Sosem vettek észre, de sajnos olyasmiket is elcsíptem, amiket nem szerettem volna. Tudom, hogy az a férfi ott, a vékonyka szőke mellett hány nőt hágott meg Aspenben a felesége háta mögött, az a nő pedig ott… nem is nő.

Megrázta a fejét, ahogyan a szívarát fogyasztó, fenéknél igencsak gömbölyödő asszonyra esett pillantásunk.

- Érdekes társaság – jegyezte meg percekkel később, a kelleténél jobban szorongva.

- Ha úgy gondolod, hogy ez érdekes, még nem láttál semmit – magyaráztam bőszen. Megpróbáltam oszlatni a kizárólag miattam keletkezett feszültségét. – Nate és én egyszer tojásbelsőséget raktunk egy nő cipőbe az asztal alatt, és utána olyat esett, hogy az egész asztal felborult, beleértve egy pincért, és tönkrement egy nagybőgő.

Válaszul lassan a szájához emelte, s megpuszilta a kézfejemet. Egy torokköszörülés szakította meg a meghitt pillanatunkat. A hideg futkosott a hátamon, noha pontosan azért mentünk el, hogy lerendeztük a felesleges formaságokat.

Anyám egy fehér medvebundát viselt vajszínű kosztüme alatt – nem értettem, miért, elvégre olyannyira meleg volt odabent, hogy kedvem támadt ledobni a ruhámat –, őszülő vörös haját elegáns, daueroltatott stílusban viselte, akár egy igazi díva. Gonosz kifejezését a méregdrága ruha nem tűntethette el, sem pedig a szinte fullasztó virágillat, ami áradt belőle. Szinte felnyársalt engem, s most az egyszer nem sütöttem le a szemem. Álltam. Büszkén. Kéz a kézben a szerelmemmel.

Apámról nem igazán vettem tudomást, csupán rakás szerencsétlenségként állt anya mellett, Armani öltönyben. Leginkább egy jól beidomított kiskutyára emlékeztetett.

- Anya, apa, már biztosan találkoztatok vele – kezdtem bele sietve. – Ő itt a barátom, Steven Rogers kapitány. Steve, ő Nicholas Roth, az apám. ő pedig Miranda Roth, az anyám.

Apa és Steve gyorsan egy kézrándítással lerendezték a dolgot. Láttam, ahogy Steve rendesen megszorította apám kezét – olyannyira, hogy az elfehéredett –, s hirtelen nem tudtam, mi üthetett belé.

Anya nem fogta meg Steve neki nyújtott kezét, én pedig elfintorodtam magam. Ennyit az etikettről. Mi lett a hírnévimádattal? A „mindegy a vállalatért” szlogen már nem volt érvényben?

- Nekem most el kell mennem – szólalt meg apa most az egyszer először. – Üdvözölnöm kell a vendégeket.

- Helyes – fűzte hozzá anya. – Nekem beszédem van vele.

Nem a „lányunkkal”. Nem „Chealseavel”. Csak „vele”.

- Tényleg? – döntöttem kissé oldalra a fejemet. – Azt hittem a múltkori alaklommal rendesen kitárgyaltuk magunkat, nem igaz?

- Ezt megbeszéljük az irodámban – vágta hozzám nyersen. – A fiatalember biztosan megvár idekint, nem igaz?

Tudta, hogy Steve kényes lehet a kora felhozására, s pontosan ezért tette. Legszívesebben leköptem volna.

- Várj meg idekint – suttogta neki, mikor anyám már elindult az irodája irányába. – Lerendezem.

- De…

- Nincs de, ez az én dolgom – erősködtem, a szájára egy csókot nyomva. – Az én anyám, az én felelősségem. Addig maradj itt, és igyál meg valamit. Lehetőleg kerüld a feltűnést, sejteted, hogy sosem engednek el, ha rájönnek, honnan vagy ismerős. Szeretlek, bébi.

Felsóhajtott, tüdejéből szaggatottan áramlott a levegő.

- Én is szeretlek téged.

***

- Mégis mit képzelsz magadról?! – esett nekem rögtön, ám ahelyett, hogy meghátráltam volna, semlegesen néztem őt. – Illegsz-billegsz itt, mint valami ócska kurva? Egyáltalán hogy mered idetolni a képedet, te fattyú?!

- Vedd lejjebb egy oktávval – bukott ki belőlem az automatikus fenyegetés. – Egyelőre még nem a kutyád vagyok, hanem a lányod.

Felkacagott.

- Tudod, mi vagy te? – Úgy tett, mintha nagyon is gondolkodna a válaszon. – Egy ócska, jellemtelen senkiházi! Ha azt hiszed, hogy idejöttél, megmutattad magad mindenkinek, és most tisztelve lettél, nagyon eltévesztetted a házszámot!

Az utolsó mondatot furcsán ejtette ki, de figyelmen kívül hagytam.

- Nem tudom, hogy megint miért kiabálsz velem, mikor az égvilágon nem tettem semmit sem ellened, de nem is érdekel, anya. – Kulcsoltam át karjaim mellkasom előtt. – Az ordítozásod végképp nem.

Hegyes körmeivel végigszántott az asztallapon. A szobája valami krémszínnel volt kitéve, régi festmények voltak kitéve oroszlánokról, s egy ritka fafajtából faragott asztal állt a közepén, egy fehér bőrkanapéval.

- Hogy merészelsz így beszélni velem?!

Felemeltem a szemöldökömet. Vele ellentétben én ugyanolyan hangnemben beszéltem.

- Nem te voltál az, aki rögtön letámadott? – A forróság a dühvel együtt lepett el, melegen perzselte a szívem. Anya elrúgta magát az asztaltól. – Soha többé nem teszem azt, amit te szeretnél, szóval nincs jogod parancsolgatni nekem. Erre a pocskondiázásra pedig egyáltalán nincs időm.

Éppen ki akartam nyitni az ajtót, amikor egy erős kéz a hajamnál fogva a falnak rántott.

- Na, ide figyelj, kisasszony!

- Eressz el!

- Te egy senkiházi vagy, egy fattyú, akit senki sem akart – sziszegte a fülembe. Körmei belevájtak a nyakam bőrébe. Most az először láttam meg valamit a csuklóján, amit eddig sohasem. – Azt ajánlom, hogy nagyon gyorsan húzd meg magad, különben komoly következményekkel nézhetsz szembe.

Olyan erő tombolt benne, hogy lebilincselt.

- Hé! – Valaki elkiabálta magát, és az ajtó olyan erősen nyitódott ki, hogy megremegett a fal. – Ereszd el! Hallod, ribanc? Ereszd el!

Nate. Nate. Mit keresett ott Nate?

Végül a szorítás a nyakamon enyhül, aztán megszűnt. Még mindig sajgott a pont, a sokkon túl nem működött az agyam. Friss levegő kellett, de azonnal. Anyám hónapok óta egy ujjal sem ért hozzám.

- Te büdös kurva! – üvöltötte a bátyám, s közben még én is észleltem, hogy küszködik magával. Ekkor azonban olyasmi történt, amire végképp nem számítottam. Már csak a hatalmas karmolás nyomot vehettem ki az arcán, amiből úgy ömlött a vér, hogy szinte azonnal ellepte azt. Mivel az ajtót nem csukták be rendesen, egy-két ember már beleskelődött, és végignézhették a jelenetet. Nem tudtam, mi történhetett anyával, de az idegállapota százszorta rosszabb lett. Ki tudja, mit csinált volna velem, ha Nate akkor nem siet a segítségemre. Oh Nate.

Steve ekkor érkezett meg, s először nem tudta, vajon kire nézzen. Rám, aki fájdalmasan köhögések közepette a torkát fogta? Natere, akinek csupa vér volt az egész arca, ám dühtől felspannolva tudomást sem vett róla. Vagy esetleg anyámra, akinek szemei az éjszakához hasonló sötét árnyalatot vettek? Fel akartam ébredni. Muszáj volt.

Aztán a világ elsötétült, és összeestem.

***

Steve szólongatott, a hangja lassan vezetett vissza a valóságba. Hol voltam? Mi történt? Vajon az ágyunkban leszek majd, ha kinyitom a szemem? Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok cikáztak a fejemben, de amikor nagy nehezen a szemhéjaim engedelmeskedtek, már kint voltunk a birtok előtt, Nate autójának dőlve.

- Chealsea?

Felnyögtem, a látásom lassan kiélesedett.

- Chealsea? Nézz rám, kicsim – kérlelt halkan, esdeklően. – Semmi gond. Itt vagy. Velem. Biztonságban.

- Jól vagyok – motyogtam. – Nate? Hol van Nate?

- Itt – jött a hang valahonnan mellőlem. Ő is letérdelt elém, a vér még mindig ott vöröslött az arcán, a sötéttől is kivehettem.

- Nézz rám! – kérlelt Steve. – Megint bántott?

- Persze, hogy bántotta – mutatott rá Nate. – Úgy találtam rájuk.

Egy kissé lefagytam, kizárólag az a szó ismétlődött bennem, hogy „megint”.

- Mi az, hogy megint? – bukott ki belőlem. Steve tanácstalanul nézett Natere. A felismerés olyan erővel csapott le rám, hogy az adrenalin alig jutott el a szervezetembe, már sikerült talpra állítania. – Te tudtad. Tudtad, hogy mit tett velem éveken át.

Steve megpróbálta megérinteni az arcomat, de eltoltam.

 - Kicsim…

- Ne kicsimezz! – Túlreagáltam a szituációt, de az után, amin keresztül mentem már nem tudtam megítélni, mit miért teszek. A bátyámhoz fordultam. – Hogy mondhattad el neki?! Amikor tudod, hogy ezt nekem kellett volna! Már te is belevájkálsz az életembe, mint anya?!

Láthatták, hogy a sokk teljesen elvette az eszem.

- Chealsea – próbálkozott Nate. – Ez…

- Ez az én dolgom lett volna! – A hangom sírós volt. Átkozottan sírós. Pontosan ezt nem akartam. –  Az én kapcsolatom, nem a tiéd!

Nate megfogta a kezemet, de kirántottam onnan.

- Ne gyúlj hozzám! – Aztán Stevere néztem. A tekintetünk találkozott, és tudtam, mit szeretne mondani. Hogy sajnálja. Hogy tudja, várnia kellett volna, míg megnyílok előtte annyira, hogy elmesélhessem a horrort, amiben felnőttem. – Te sem! Egyikőtök sem!

De Steve nem tántorodott el. Ütöttem a mellkasát, ahogyan magához szorított. Követeltem, hogy engedjen el, ettől azonban még csak erősebben fogott.

Aztán megengedtem magamnak, hogy sírjak, ő pedig tartott engem. Kapaszkodtam az ingjébe, Nate pedig levette a zakóját, hogy rám terítse. A hátamat simogatta.

- Olyan volt, mint egy állat – nyöszörögtem Steve nyakába otthon. Az ágyban feküdtünk, segített levetkőzni, és jól betakart. Barbara odalent látta el Nate sebét. – Azt h-hittem, meg f-fog ölni. V-Valami nincs r-rendben az anyámmal, S-Steve.

- Nem fogom engedni, hogy bántson. – Csókolta meg a homlokomat lágyan. – Többé nem.

- O-Olyan erős. – Láttam a nyakamon a lila foltokat. – És… És… És…

Nem bírtam kimondani. Álomba sírtam magam.

25. Fejezet - Családi iszonyok

Sziasztok!
Köszönöm szépen a kedves kommenteket, nagyon jól estek, bébik! Itt az újabb fejezet.:)

- Nagyon fogsz hiányozni – nyafogott Lydia a vasárnapi ebéd felett. Együtt összekotyvasztottunk egy egyszerűbb olasz húsgombócos makarónit, miközben olyan dolgokról csacsogtunk, amikre az elmúlt néhány hétben nagyon nem akadt időnk. Elmeséltem neki, hogy hamarosan számítson a kikötözésemre, mert Steve és én még karácsony előtt összeköltözünk, és a nyilvánvaló elkámpicsorodása ellenére viszonylag nyugodtan fogadta. Valószínűnek tartottam, hogy biztosan nem telik bele sok időbe az új partner keresése, hiszen Noah és ő tulajdonképpen minden éjszakát együtt töltöttüket az elmúlt három hónapban. Ő majd biztosan betölti a helyemet, ezzel nyugtattam magam, és Lydia nem lesz állandóan egyedül. Odanyújtottam a ketchupot, miközben a másik kezemmel már a saját tésztámat kevergettem. Rendszerint csak utána szórtam rá sajtot, mivel buta szokásommá rögzült, hogy a ráolvadt réteget körbeeszem, és csak a legvégén fogyasztom el. Halovány mosollyal konstatáltam, hogy noha Lydia nem evett két falatnál többet, a jelei máris ott mutatkoztak maszatos arcán. Teli szájjal beszélt, így alig értettem mondandóját. Kettőnk között fittyet hánytunk az etikett szabályokra, eleget hallottuk szüleinket papolni az ilyesmikről. Lekísérte adagját egy korty kólával, aztán mutatóujját felemelve, hogy még van hozzáfűznivalója, lenyelte. – Ez a lakás nem lesz ugyanaz nélküled. A mi kis zugunk kiüresedik! Komolyan mondom, ez olyan, mintha egy madáranya lennék, és a fiókám kirepülne a fészekből. Boldog vagyok, viszont úgy fogsz hiáááányozni! Elsírom magam.

- Nem kell a dráma, nem a világ végére megyek, csak néhány háztömbnyire arrébb – heherésztem, ugyanakkor összeszorult a torkom. – Ugyanúgy te leszel a legjobb barátnőm. Nem leszek messze, mindig átjöhetsz, ha szükséged lesz rám.

- Én? – csillantak fel szemei, mintha nem is értené, miről hadoválok. – A Bosszúállók toronyba? Na, nem, kétlem, hogy azt szeretnéd, hogy beálljon a napi fangörcsöm, miközben ti összecuppantok a Kapitánnyal.

- Nem értem, miért kell ez a hajcihő – jegyeztem meg kisvártatva. – Tegnap is úgy bámultad szegénykémet, mintha nem egy férfi lenne, hanem legalábbis unikornis.

- Amerika Kapitánnyal jársz – motyogta, s a telefonját kereste a zsebében. –  Ez nem olyan nehéz. Egész végig itt volt közöttünk, megnéztük a Harry Pottert, és… Jézusom, filmet néztem Amerika Kapitánnyal! Kiposztolhatom a Twitterre?

Már-már anyáskodó – furcsa, hogy ő is ugyanezzel a szólással élt, mert ugyan ő volt az idősebb, én viselkedtem komolyabban – dorgálással pislogtam a lányra, aki már a beizzította az egyik leghíresebb közösségi portált.

- Lydia…

- Jól van, na! – Felhúzta az orrát, de néhány másodperc múlva már egy teljesen más dologról kérdezett. – Szóval mit gondolsz, tud ma nélkülözni téged néhány órára este? Elmehetnénk bulizni, hogy méltóképp elbúcsúztassuk a közös életünket.

- Nem fogsz felhagyni ezzel a butasággal, ugye?

- Nem butaság, mert tényleg elköltözöl – nézett rám kiskutyaszemekkel, amíg végül a már üres tányérom eltolásával és egy beleegyező sóhajjal meg nem adtam magam. A legtöbb esetben képtelen voltam nemet mondani neki, nem tudtam, vajon a remek meggyőzőképessége, vagy az iránta való testvéries szeretetem miatt. Elégedetten húzta ki magát, és töltött magunknak egy újabb pohár diétás kólát.

***

- Figyelj, mi lenne, ha megvárnál otthon? – kérdeztem a telefont a fülemhez szorítva. Lydia a sarokban válogatta a lehetséges egyedeket a ruhakollekciójából. Megkértem, adjon kölcsön valami szebb darabot, hiszen a sajátjaim nagy részét már átvittem hozzánk. (A nyelvemre érdekesen állt a szó, még mindig olyan idegennek csengett. Nem rossz értelemben – egyszerűen újnak.) Éppen vele beszéltem telefonon, hogy lefixáljam, ne várjon haza korán. – Nem kell eljönnöd értem, nem fognak megtámadni.

- De nagyon vigyázz magadra! – Haloványan elmosolyodtam az aggodalomtól csengő hangját hallva. Szemem sarkából elcsíptem legjobb barátnőm fejcsóválását.

- Ez egy csajos buli lesz, Steve – próbálkoztam megnyugtatni. – Nem sorozatgyilkos találkozó. Különben is, van paprika spray a táskámban, nem emlékszel?

- Ott alszol?

- Nem, hazamegyek taxival. – Jól megnyomtam a „haza” szót, s örömmel konstatáltam a háttérből szűrődő elégedett sóhajtással. Mindig tudta, mit kell csinálni a megpuhításom érdekében, ám ugyanez fordítva is igaznak bizonyult. – Ugye nem baj?

- Miért lenne baj? – értetlenkedett, és magamban elképzeltem, ahogy szemöldökét magasra emeli. Lydia mutogatni kezdett, hogy fejezzem már be a trécselést és segítsek neki. – Mondd meg Miss Northwellnek, hogy üdvözlöm.

- Dehogy mondom, még a végén fangirl kómával hívhatok mentőt neki.

Lydia felszisszent – tudta, hogy róla beszélek.

- Egyébként tudtad, hogy ma átjön a bátyád? – kérdezte Steve. – Megbeszéltük, hogy megnézünk egy meccset.

Összeráncoltam a homlokomat, sejtve, hogy Nate nem csupán „jó pofizni” megy a barátomhoz. Amióta megtudta, hogy összeköltözünk, azóta tervezgeti a „nagy beszélgetést”. Ez röviden a tipikus „ha bántod, megöllek” dumát taglalja magában. Steve és Nate – legalábbis a jelenlétemben – nagyon jól kijöttek, bár egy kicsit féltem. Reméltem, Steve kiigazodik majd kedvenc bátyám sajátos humorérzéken. (Bár, a fociban és bennem rendkívül jól megegyezett a véleményük.)

- Tényleg?

- A Seattle Seahawks és a New England Patriots játszanak, a házigazda a Seattle – újságolta, tudván, hogy nagyjából értek a sporthoz. A legutóbbi alkalommal, amikor a Washington Redskins játszottak két sör, s egy rakás popcorn társaságában ültünk le megnézni.

- Remélem, egyben hagyjátok a nappalit – incselkedtem. – És beszéld le róla, ha mégis ivóversenyt szeretne tartani. Nem hinném, hogy tudja, nem igazán tudsz berúgni.

- Igyekszem. Na, jó szórakozást – szólalt meg végül, aztán szinte hallottam, hogy elmosolyodik. – Szeretlek, kicsim.

- Én is szeretlek, bébi. – Az elmúlt napokban kezdtem „bébinek” szólítani, és imádtam, ez mennyire zavarba hozza. Természetesen Tony azonnal kiparodizálta a becézgetésünket, Nate pedig levetette zoknijait lábáról, és minket imitálva „bábjátékozni” kezdett. A zavartságunk ellenére mulatságos volt a szituáció. – Később találkozunk.

- Tényleg nagyon vigyázz magadra.

- Túl sok híradást néztél mostanában.

Ahogy lenyomtam a készüléket, Lydia belém karolt és türelmetlenül a kanapéhoz ráncigált, ahol három számomra kiterített alsóöltözet várt engem. Választhattam egy sötétkék farmerszoknya, fekete bőrnadrág, és egy híres divattervező elsőkiadású fehér farmerja között. Az utolsót rögtön visszaadtam, révén, hogy fehérben menni egy partira nem igazán jó ötlet. Szinte azonnal követte a szoknya is, mert mínuszok repkedtek odakint. Mindig is bolondultam a bőrcuccokért, így összehozva a kellemest a hasznossal az ölembe kaptam a kemény anyagú darabot.  Gondolkodás nélkül a kezembe nyomta kedvenc v alakra kivágott felsőjét. A mélykék színe jól passzolt szememéhez.

- Kikenlek, megcsinálom a hajad, és kezdődhet a parti – csiripelte lelkesen. Nem bántam meg, hogy igent mondtam az ötletére. Jól esett látni a féktelen örömöt arcán. Persze a megrögzött, mániákus pörgése néha megfájdította a fejem.

- Ja – mormoltam kizárólag magamnak. Nem szándékoztam megbántani őt. – Kezdődhet a parti.

***

Steve szemszöge:

- Ha elmondod neki, hogy belementem ebbe, megkeserülöd – ugratott Chealsea bátyja, és ledobta magát a kanapéra. – Négy nap múlva karácsony, ember, és még mindig nem találtál neki semmit?

- Nem azt mondtam, hogy nem találtam neki semmit – javítottam ki rögtön, már a gondolattól is megsértve, hogy nem ismerem a nőt, aki szerettem. – Csak szükségem van a segítségedre. Mindent elhoztál?

- Egy rakás van otthon, a régi padláson – mesélte, és a kanapéra helyezte a hatalmas, régi dobozt. Kinyitotta a fedelét, s azután a megbeszélt munkánkon foglalatoskodtunk. A háttérben a meccs szólt, válogatás közben néha-néha odasandítottunk. – Anyáék a szokásos partit szervezik, szóval fel sem tűnt nekik, hogy ott jártam.

- Szerinted keresni fogják?

- Biztosan nem – vágta rá gondolkodás nélkül. – Nálunk nincs se család, se hagyományok, se semmi. A legkevésbé sem hiszem, hogy Mirandának majd nosztalgiázni akadna kedve, főleg, hogy a legtöbb esetben nem is volt ott.

- Nem akartam Chealsea-t kérdezni erről – kezdtem bele vonakodva, -, de mi ez a családi viszály köztetek?

- Ez tetszik, „családi viszály”. Mintha valami spanyol szappanopera leírása lenne. – Beletúrt a hatalmas kép tömegbe, és kiszedett egy nagyobb adagot. A vörös hajú, mosolygós kislány képe rögtön jobb kedvre derített. Nate ugyanazt a fotót nézte, tekintete olyan lágy, hogy senki sem vonhatta kétségbe őszinte testvéri szeretetét. Farkasok elé vetette volna magát, csak a húga épségéért. Kedveltem őt, hova tovább automatikusan tiszteltem. Még a néhol komolytalan, Starkhoz hasonló megjegyzései sem vették el a kedvem. – Viccet félretéve, ez sokkal összetettebb dolog.

- Elárulod?

Közepesen hosszú, bronz hajába túrt. Szeméből láttam, mennyire gyötrődik, megbízhat-e bennem, holott tudta, bármit megtennék a húga boldogságának érdekében. Ehhez pedig – kellemetlen vagy sem – tudom kellett, pontosan miért ódzkodik annyira az anyjától. Nagyon ritkán mesélt róla, nem is hozta szóba önkéntesen. Tisztában voltam vele, nem csak a csúnya szavak okozta lelki fájdalmat rejtegeti. A bátyja megadhatta azokat a válaszokat, amiket szükségesnek láttam tudni.

Az asztalra kikészített söréért nyúlt, és nagyot húzott belőle. Nem voltam az apja, hogy megmondjam, mit csináljon, ezért nem figyelmeztettem, vigyázzon a kanadai sörrel. Kizárólag remélni tudtam, nem issza taccsra magát és nem kell majd magyarázkodnom húgának, miért hagytam lerészegedni.

- Chealsea mindig megbocsájtott neki, pedig sohasem érdemelte meg – fogott bele a mesélésbe. – Utálom már magát a gondolatát is, hogy Miranda közelébe legyek. Egy karácsonyt, születésnapot, vagy bármi más ünnepet nem tudok felsorolni, ahol emberi lényként kezelt minket. Kiabált, ütött, mindent, amit el tudsz képzelni. Sosem volt elég. Mindig Benjaminnal… állandóan vele dobálózott… Ő a mintagyerek, s te sosem leszel hozzá hasonló. Valahányszor hallottam őt üvölteni a húgommal, mindig „fattyúnak” nevezte. Engem egy idő után már békén hagyott, mert sosem hagytam magam. De Chealsea… Chealsea szerette őt. Minden pofon után, a lelki sértések utána sérülések ellenére is. Egy idő után megelégeltem. Annyira igyekeztem megvédeni őt tőle, és rendszerint mégis elbuktam. A saját csődöm után menekültem el Párizsba, itthon is maradhattam volna, de már nem bírtam nézni, ahogy teljesen a bőre alá jut. Még most sem értem, hogyan képes olyan könnyen megnyílni másoknak, különösen neked, mikor olyan sokszor bántotta őt.

Bizseregni kezdtek az ujjaim, olyan erősen szorítottam őket össze. Fogaim között préseltem ki a kérdést:

- Fizikailag is bántotta őt?

- Állandóan – lélegezte ki. – Miranda Roth hideg, számító, és alattomos. Ezért gyűlölte annyira, hogy Chealsea elköltözött. Nem irányíthatta többé, kicsúszott a kezei közül, pedig annyira… imádja a mások feletti uralkodást, hogy szinte már ijesztő.

A nyálam méregként égett a számban, hallgatva azokat a szavakat, amikre noha számítottam, mégis sokkoltak. Nem akartam arra gondolni, min mehetett keresztül. A kezemben lapuló gyerekkori képet néztem, ahol Nate és Chealsea egymásba karolva vigyorogtak a kamerába. Nem is látszott, mennyire sérültek voltak valójában. Végighúztam mutatóujjam az arcán, miközben bátyja szavai visszhangoztak a fejemben. A saját sörömbe kortyoltam, mielőtt megkérdeztem:

- Hogy értetted az, hogy nem érted, miért nyitott felém?

- Mert veszélyes vagy – válaszolta. – Nem te magad, hanem az élet, amit élsz. Talán nem értetted, miért fél annyira, valahányszor elmész. Lehet nem vagy tisztában, mennyi erőfeszítést tesz csak azért, hogy veled lehessen.

- Tudom, mennyire fél, és megpróbálom a lehető legkevesebbnek kitenni. Már azt mondtam neki, hogy túl veszélyes ez neki, és kértem, könyörögtem, hogy szóljon ki. De nem akar. És én csak…

Nate megrázta a fejét.

- Nem erről van szó, nem magát félti. Láttam, amit láttam. – Értetlen tekintetem láttán, magyarázni kezdte. – Tudod milyen érzés kijönni egy erőszakos közegből? Nyilván tudod, a háborúban nőttél fel, nem?

Nem akartam a régi életemre gondolni. Hiányoztak a régi barátaim, az otthonom, a legjobb barátom, de Chealsea közelében teljesnek éreztem magam. Reményt adott abban, hogy újrakezdhetem. Nincs minden veszve. Ő volt minden, amit kedvesnek hittem, amitől igaznak éreztem magam. Az összetartó kapocs.

- Igazából a két időszak között…

- Mindegy – vágott közbe. – Ha sok körülötted a… a félelmet kiváltó inger, nehezebben szokod meg más társaságát. De… ha megtalálod magad körül a biztonságot, azt a pontot, ahol teljes békében érzed magad… automatikusan vonzódsz hozzá.

Az időszakon merengtem, ahol még nem tudta, ki vagyok valójában. Biztonságot érezhetett mellettem? Ezért maradt velem?

- Ő megbízott benned, és biztos talajt talált. Amikor elmondtad ki vagy, ő már nem magát féltette. Láttam rajta, valahányszor beszéltünk. Éreztem a hangján. Közöttünk olyan kapocs van, amit sohasem fogsz megérteni teljesen. Néha mi magunk sem értjük, csak érezzük. Tudom, milyen lehetett neki, pontosan érzem, Rogers. Ami aznap történt, amikor hazajöttem… a reakciója alapján kizárólag téged féltett.

Lesütöttem a szemem, és még egy képet raktam a kiválogatottak közé.

- Engem?

- Egy bizonyos rész bennem gyűlöl téged – mondta komolyan, visszanyerve a figyelmem. – Szerintem egy rendes pasas vagy, de olyan gyorsan összetörhetnéd őt. És, ha megtudom, hogy megbántottad őt bármilyen módon, megtalállak.

- Nem fogom – ígértem. Soha. Önmagam bántottam volna vele.

- Helyes – bólintott. – Tudom. Látom, ahogy egymásra néztek. Lehet, azt hiszed, nem értek a szerelemhez, de azt még én is tudom, hogy az ilyet nem öli meg semmi.

Biccentettem – igaza volt. Teljes mértékben. Látványosan a vállamba bokszolt.

- És ne merd elmondani neki azt sem, hogy belementem az „emocionális traccspartiba”.

Megforgattam a szemem.

- Számon pecsét.

***

Chealsea szemszöge:

Jócskán szédelegtem, de nem voltam berúgva, amikor hazafelé mentem. A kellemes hűs levegő és a hóesés nagyjából kitisztította a fejem.

Lydiát letettem otthon, gondoskodva arról, nehogy bármi baja essen, és egy levél aszpirin társaságában egy pohár vizet is raktam a mellette lévő éjjeliszekrényre. Szegénykém rendesen elbánt magával, de összességében sikeresen zárult az este. Elégedett voltam.

Viszonylag hamar elértem az – akkor már – otthonom. Ledobtam a kabátomat, és a holdfényben fürdő barátomat néztem, aki az a hatalmas ablaknál álldogált. Bátyám már elmehetett, s gondosan kidobta az üvegeket. Lágyan rámosolyogtam, levéve a sapkámat, a kabátommal együtt.

- Na, milyen volt az este?

- Győzött a Seahawks – mondta rekedtes hangon. Odalibbentem hozzá, kissé spiccesen, de melegen tekintve fel rá.

- Hiányoztam? – fontam át karjaimat nyaka körül. – Meglepett, hogy fent vagy, elmúlt három óra. Nem kellett volna megvárnod.

- Mindig – lehelte a homlokomba. – De nem tudtam aludni, amíg itthon nem vagy. Nem igazán… tudok jól aludni nélküled.

- Akkor gyere, menjünk, bébi. – Fogtam meg ingje gallérját. – Holnap befejezzük a pakolást.

- Amit csak parancsol, Roth tábornok, amit csak parancsol.

24. Fejezet - Testvér

- Úristen! – nevettem fel önfeledten a barátnőm legnagyobb megdöbbenésére. Azonnal a szintén kacagó férfi karjaiba vetettem magam és addig öleltem, míg a karom el nem kezdett sajogni. Ő hasonló erősséggel tartott, mélyen a hajamba temetve az arcát. Egy értelmes, normális mondat összerakása már-már lehetetlennek tűnt, ahogy az öröm hullámai végigsöpörtek rajtam. Végigsimítottam megborotvált arcán, és könnyekkel küszködve fuldokoltam. Meg akartam kérdezni, honnan tudta, hol keressen és miért nem hívott előtte, de ebből sajnos egy érthetetlen nyávogás lett. Egyszerre remegtem és gyökerezett földbe a lábam, a szívem embertelen tempóra kapcsolt a tiszta izgatottságtól. A lüktetés akkor sem hagyott alább, mikor végre nagyjából felfogtam, miért mozognak az ajkai és mit formáltak.

- Nekem is hiányoztál, hugi – skandálta egy puszit hintve a homlokomra.

Az oly’ rég nem beszívott csodálatos illata ellepte az orromat, s csiklandozta azt. Mindig is értett az ilyesmikhez, a nők nem hiába ereszkedtek rögtön „térdre” – ijesztő vagy nem ijesztő, legtöbb esetben a szó szoros értelmében – Nathaniel Roth megjelenésekor. (Sajnos túlságosan sokszor szolgáltam szem vagy/és fültanúnak.)

- H-Hogy? – dadogtam megsemmisülten.

 - Kerestelek otthon, de Lydia mondta, hogy a barátodnál vagy - magyarázta. – Nem is értem, miért lepődtem meg.

Bobbi megköszörülte a torkát, ezzel visszanyerve a figyelmem. A fülem mögé tűrve egy rakoncátlan tincset – ez a mozdulat nagyon emlékeztetett Stevere és ettől az aggodalom azonnal összeszorította gyomromat –, aztán ámulásomra a szőkeségre kacsintott.

- Nathaniel Roth, de csak Nate – villantotta ki tökéletes alakú harminckét fogát. Férfiak által irigyelt, lányok által bálványozott arcán megjelent két gödröcske, ami tökéletesen kiegészített ragyogó kék szemeinek élénk csillogását. Bronz haja tökéletes beállítva különböző égtájak felé, művészien viselte. – Nagyon örvendek.

Lazán átkarolt. Két évvel volt idősebb volt nálam, mondhatni együtt nőttünk fel. Az, hogy hónapokkal ezelőtt – nagyjából február környékén – Párizsba költözött nagyon megviselt, hetekig nem találtam a helyem. Nyáron láttam utoljára, nagyjából a Stevevel való találkozás előtt. Alig vártam, hogy ő és Steve végre hivatalosan találkozhassanak. (Egyszer-kétszer Steve is jelen volt, amikor Nate videóbeszélgetést kezdeményezett és köszöntek egymásnak.) Biztos voltam benne, hogy nagyon jól kijönnek majd. Ha az ember egyszer találkozott vele, nem tudták nem kedvelni a bátyámat. (Valahogy mindig is sokkal közvetlenebbül viselkedett az emberekkel – gyakran megtalálták a közös hangot. Nate mindig hozta a formáját.)

- Barbara Morse – hallottam felszólalni Barbarát. Két elegánsan kiszedett szemöldöke között megjelent egy aprócska ránc, mintha nem tudná, mit fűzhetne hozzá a beszélgetésünkhöz, de a legkisebb jelét sem mutatott másfajta érzelemnek. Így aztán, a karórájára vetve egy pillantást kisvártatva ismét megszólalt. – Én most megyek. Váltanom kellene Mariát, és még át kellene öltöznöm.

- Segítsek? – ajánlotta Nate ravaszul, de Bobbi válaszul csak megforgatta a szemét.

Az alsó ajkamba haraptam, ignorálva a bátyám hozzáfűzését.

- Ha van valami, akármi, értesíts, kérlek.

- Hát persze – mosolyodott el halványan, észlelve az örömmel vegyes aggodalmam. – Ne aggódj, nem lesz semmi baj. Majd hívlak.

- Szia – köszöntem halkan, aztán, ahogy a liftajtók bezárultak mögötte, várakozva fordultam kisebbik bátyám felé. – Na, zúdítsd rám!

- Ugyan mit? – próbálkozott ártatlannak mutatkozni. Annyi év kamuzás, közös- és külön csínyek után még mindig azt hitte, hogy megvezetheti a saját húgát. – Nem tudom, miről beszélsz.

- Amerika Kapitánnyal járok, pontosan tudod, hogy mit – láttam át a szitán. A hatalmas vörös huzatú kanapéra intettem. Egyből megtámadta az egyik kedvenc díszpárnámat és szórakozottan dobálni kezdte. Megráztam fejemet, figyelve a kisgyerekként játszadozó huszonnégy éves férfit. – De előre szólok, egyik hír sem igaz, ami megjelent rólunk, bármit is hallottál.

- Inkább rólad hallanék – grimaszolt. – Egész végig rólatok kotyogott az a szöszke lány mellettem a repülőn. Ha nem lettek volna olyan átkozottul jó mellei, biztosan nem maradok mellette. Még azt is megtudtam, milyen bugyi volt rajtad, amikor először találkoztatok.

Felröhögtem.

- Érdekes módon ezt még nem hallottam – vontam vállat. – A SHIELD próbálja leplezni az ilyesmiket, amennyire csak lehetséges.

- SHIELD?

- Steve nekik dolgozik.

- Egész laza vagy – jegyezte meg pajkosan, végigfuttatva jobb kezét bronz haján. – Betömték a lyukat, mi?

- Disznó! – róttam meg pironkodva, aztán megütöttem a vállát. Mellé csusszantam, aztán beletemettem arcomat a nyakába. – Nem is mondtad, hogy jönni fogsz.

- Szándékosan – heherészett. – Gondoltam megleplek. Persze arra nem számítottam, hogy Lydia a nyakamba ugrik és ennek tetejében még otthon sem talállak.

- Csak nem kaptál sérvet? – incselkedtem, megtapogatva a karjait. – Tudtam, hogy ezeket az izmokat EBayen vetted.

- Akciós volt – ment bele a játékba. – Szóval az urad dolgozik?

- Igen – motyogtam fáradtan. Tudtam, hogy vele nyugodtan megbeszélhetem az ügyes-bajos dolgaimat, ezért hozzátettem. – Ez halálra ijeszt.

Összefűzte az ujjainkat, aztán egy puszit nyomott a fejem búbjára.

- Nem hinném, hogy ez valaha is jobb lesz – kezdte, - de legalább értékeled, amid van, nem igaz?

- Igaz – ismertem el. – Csak nehéz. Mindig bennem van a gondolat, mikor nem fog soha többé hazajönni.

- Nagyon negatív vagy – simított végig a kézfejemen. – A félelem mindig ott lesz. Szereted eléggé, hogy kitarts mellette?

- Ötleted sincs, mennyire – susogtam. – Ez is megijeszt. Volt már olyan érzésed, hogy annyira ragaszkodsz valakihez, szinte már fáj?

- Nem – ismerte el. – De nem azért, mert nem akartam, vagy nem hiszem, hogy létezik.

Egyszerűen csak sohasem volt még szerelmes, gondoltam, de nem akartam hangosan kimondani, nehogy megbántsam.

- Ez borzalmas – nyavalyogtam. – És aztán, amikor hazajön, és itt van, olyan, mintha mindez nem is létezne.

- A szerelem különös dolog – szólt percekkel később, ütemesen cirógatva az alkarom. – Egyébként pedig van olyan mákja, hogy mindent túléljen. Főleg, ha tudja, te itt vagy, és várod haza.

- Hm.

- A további piszkos dolgokról inkább nem ejtenék szót – kacagott, és ahogy belecsíptem a hasába felhördült. – Alig ettem valamit, hagyj békén!

- Akkor miért nem csinálunk valamit enni? – indítványoztam. Egészen otthonosan mozogtam, annak ellenére, hogy Steve apartmanjában voltunk. – Annyi minden van itt, hogy nagyrészt csak ránk rohadna. Mindig fullosra pakolják a hűtőt, pedig alig eszünk itthon. Általában lemegyünk a kínaiba, de Steve szereti az indiai kaját, szóval egyszer-kétszer oda is leugrunk.

- Azt mondtad, itthon – jegyezte meg játékosan, felsegítve a kanapéról. – Összeköltöztök? Tulajdonképpen, ahogy nézem, már így is együtt laktok.

Elnézegette az általam kirakott képeket és emléktárgyakat, amik immáron benépesítették a régebben meglehetősen üresen tátongó nappalit. Egy kissé vörösebb lett az arcszínem a kérdése hallatán, és nem tudtam kiverni a gondolatot a fejemből.

- Nem beszéltünk még ilyesmiről – mondtam végül. – Lehet, hogy ez egy kicsit túl korai lenne. Nem szeretnénk siettetni semmit.

- Nem is azt mondtam – védekezett rögtön. Felvette az egyik képet a szekrényről a tévé mellett és elvigyorodott. Eléggé furcsán, mert épp akkor nevettem el magam, amikor Steve mellém és a gép vakuzni kezdett. A végeredmény egy hunyorított szemű, vigyorgó én, és egy félig nyitott szájú, engem néző Steve lett. Rengeteget nevettünk a fotón, ezért megtartottuk. A következő már egy sokkal jobb kép lett, Steve ragaszkodott hozzá, hogy kitegyük, bár csak engem ábrázolt. Felkaptam egy nagy maroknyi lehullott levelet, és dobálni kezdtem a levegőbe. Steve remekül elkapta a pillanatot, mert azok épp akkor hullottak le, s mosolyodtam én el, mikor bevillant a vaku. – Ez „cuki”. Hol készült?

- A Central Parkban – kuncogtam, kinyitva a hűtőt. – Steve próbálkozott a fényképezőgéppel. Ez az egész huszonegyedik század nagyon új neki.

- Van még mit tanulni, gondolom – ábrándozott. – Minden más terén is, nem igaz?

- Tudnál egy percig is másról beszélni? – érdeklődtem gúnyosan, de azért megmaradt a mosoly. – Tojásrántotta? Ne vegyük nagydobra, mert gondolom, este úgyis lemegyünk valahova enni, mielőtt még Steve hazajön.

- Olyan, mintha ezer éve nem jártam volna itthon – sóhajtotta. – Új üzletek vannak, rendbe hozták a helyet, a tesóm holt szerelmes és az anyám még mindig egy ribanc.

- Nate – figyelmeztettem. –Biztos, hogy anyáról szeretnél beszélni?

- Nagyon szeretne velem találkozni – adta tudtomra a legkevésbé sem lelkesen.

Noha nyilvánvalóan a hármunk közül engem szeretett – szeretett? – anya és apa legkevésbé, Nathaniel annyira próbált távol maradni tőlük, amennyire az lehetséges. Utálta a közös ünnepeket, karácsony kivételével sohasem jelent meg, akkor is inkább – kizárólag a kettőnk számára – vicces kommentekkel húzta fel az agyukat. Gyűlölte őket, jobban, mint bárki más.

- És fogsz?

- Természetesen nem – válaszolta lazán. – Majd kitalálok valamit, nyilvánvalóan nem olyan fontos neki, hogy én is ott legyek azon a rothadék buliján.

- Minket biztosan meghív, ha megtudja, hogy együtt vagyok Stevevel – jegyeztem meg, és két színes műanyagtányért helyeztem az asztalra. A hűtőben keresgélve találtam egy üveg bort, amit még én vettem, hogy valamelyik nap tanulás közben elfogyasztok egy pohárral. – Tudod, mindent a hírnévért!Hírnévprostituálttá teszed a lányodat, hát lehetne ennél kellemesebb téli elfoglaltság? Bort?

- Fehér vagy vörös?

- Vörös – nézegettem a címkét. Egy jó minőségű.

- Akkor jöhet – ült le az asztalhoz, és szinte már csorgó nyállal vizslatta minden mozdulatomat.

- Ennyire éhes vagy? – Emeltem fel az egyik szemöldökömet. – Hát miért nem szóltál?

- Gondoltam először meghallgatom a húgocskám szerelmi ügyeit, mielőtt kitálalok – kezdett el dobolni lábával a metlakin. – Kis róka.

- Kis róka? – kérdeztem vissza játékosan felháborodva. – Tizenkét éves korom óta nem hívtál kis rókának.

- Tudom – kacsintott rám. – Egyébként sokkal jobban tetszel így.

- Tessék?

- Jobban nézel ki, talán még híztál is egy kicsit. – Végigmért. – Többet mosolyogsz, és még színed is van. Határozottan jót tesz neked ez a pasi.

- Mindjárt elpirulok a bókáradattól – a gőzölgő ételt lassan lecsúsztattam a tányérjára.

- Őszintén mondtam. – Hirtelen megálltam a mozdulatban. – Nagyon aggódtam érted, de Lydia azt mondta, nem örülnél neki, ha hazajönnék miattad.

- Nehéz időszakon vagyok keresztül – sütöttem le szemem. A hegekre gondoltam, amit visszanőtt hajam tökéletesen takart. – Hiszen tudod.

- De, ha megbánt, Amerika Kapitány vagy sem, beleverem a fejét a betonba – szögezte le csak úgy mellékesen. – Nem ez lenne az első alkalom.

Megköszörültem a torkomat.

- Ne beszéljünk erről – tereltem a témát. – Steve sohasem bántana engem. Ő nem James, össze sem lehet hasonlítani őket.

- Persze, ezt én is tudom – dörmögte teli szájjal. A forróságtól bekönnyesedett a szeme, gyanítottam egyáltalán nem fújta meg, mielőtt bekapta a falatot. – Odaadnád a kenyeret?

Felé nyújtottam a kosarat. Kivett egyet és kitépett egy darabot a közepéből. Kiskorunkban rendszeresen azzal ijesztgetett, hogy ha nem eszem meg a kenyér héját, kukacos leszek. Az emlék mosolyt csalt az arcomra.

Egy darabig csendben ettünk, kisebb diskurálásokat lefojtatva különféle témákról, de összességében nem volt annyira érdekes, hogy néhány percnél tovább tegyük. Mielőtt még felhozhattam volna egy újabb témát, a telefonom eszeveszett rezgésbe kezdett, és az ismerős csengőhang megtörte a csendet. Nate kérdően nézett rám.

Azonnal a fülemhez emeltem a készüléket, és a felvétel után fél másodperccel Bobbi darálni kezdte a mondandóját.

- Megúszták, hazajönnek – jelentette ki. – Viszont…

- Viszont micsoda? – Szaporábban vettem a levegőt. – Ugye jól van?

- Felrobbantották az épületet. A detonáció pillanatában még bent volt, csak a pajzsa védte meg. Tony azt mondta, a sokkon kívül rendben van, de folyamatosan rólad beszél és a reakcióideje nagyon lassú.

- M-Mikor érnek haza?

- Hamarosan, körülbelül fél óra. – Várt egy kicsit, majd hozzá tette. – Szedd össze egy kicsit magad, hallom a hangodon. Szerintem most szüksége lesz rád.

- O-Oké – hebegtem, valójában nem koncentrálva eléggé, hogy a lényegnél többet is megértsek. Alig észleltem, hogy Nate lassan mellém ér, kiveszi a telefont a kezemből. Visszahelyezte az asztalra, aztán kezeinek bársonyos bölcsőjébe zárta az akkor nagyon is hidegnek tűnő arcomat. Valójában a sokkom egy részét magam sem értettem, elvégre tudtam, túlélte, és hamarosan haza fognak érkezni. Mégis… halálra ijedtem már a gondolatától is, hogy megsérült.

- Figyelj ide – igyekezett nyugtatni bátyám, mondanom sem kell, teljesen feleslegesen. Az állapotomat akárhogyan is próbálkozott, nem bírta rendbe hozni. Addigra belesüppedtem a mélységbe.  – Ne sírj, kérlek. Semmi baj.

Sírtam? Az elhomályosult tekintetem, valamint az elszorult torkom csakis erről árulkodott.

- Szedd össze magad – bíztatott, megcsókolva a homlokomat. Hiába.  – Semmi baj, minden rendben van. Most gyere, megmossuk az arcodat és meséld el, hogy mit történt.

- M-Majdnem… meghalt – fulladoztam, a szavak automatikusa, rendszertelenül hagyták el a számat. Milliónyi elképzelés zsibbasztotta el az agyamat, akárhányszor igyekeztem visszacsöppenni a valóságba. Láttam őt meghalni, lángokat felcsapni. Robbanó hangokkal, segítségért kiáltozásokkal. – Majdnem… meghalt...

A fürdőszobábamenetelünk teljesen kiesett, arra eszméltem fel, hogy a hideg víz marni kezdi az arcomat. Kapkodtam levegőért, a gyomrom egyszerre süllyedt le és torkomba feljőve akarta kiadni tartalmát. Ezt meg is tettem, Nate pedig felfogta a hajamat, s közben nyugtatólag a hátamat cirógatta.

A szívem zakatolt, olyan sebességgel, mint ezernyi sólyom szárnycsapásai. Bátyám segített felállni, hogy ismételten találkozhassak egy bő maroknyi hideg vízzel. A tüdőm fájt a megerőltetéstől – az orvosok anno azt mondták, már sohasem leszek kapacitásának még felét sem képes használni –, a lábaim kocsonyához hasonlóan remegtek az egyébként szédüléstől forgó csempesor alatt. Leültetett a kád szélére és szinte már követelte, hogy a szemébe nézzek. A pánik beszélt belőle, gyengén funkcionáló józan eszem észrevette a furcsa habitust. Lassan, szinte monoton módon teljesítettem a kérést.

- Figyelj rám – kérlelt lágyan. – Erős vagy. Hamarosan itthon lesz, és szüksége van rád.

- Szü... Szüksége…

- Igen, szüksége – erősített meg.  Elképesztően szégyelltem magam, amiért senki más társaságára nem vágytam, kizárólag Steveére. – Te vagy a nő, akit szeret, erősnek kell lenned miatta. Érte. Mély levegő, kienged. Ismételd utánam!

Megtettem, kissé talán sípolva. Szavai visszhangoztak bennem, s a való világ kapui széttárultak előttem. Immáron kitisztultam eléggé, hogy normálisan tudjak gondolkodni.

- Rendben van – szólt végül. – Itt vagy. Jól van. Nincs baj.

***

A helikopter lassan szelte át a megmaradt távolságot, s mire észbe kaptam a hatalmas ajtaja kitárulkozott. A landolást segítő fény elvakított, hunyorításom ellenére is szörnyen égtek a szemeim.  Az éjszakában alig láttam valamit, s a Bobbi által felém sugárzott pillantás azt sugallta, ramatyul nézek ki, de ez ellen már nem tehettem semmit.

Tony lépett ki elsőnek, s a szintén könnyekkel küszködő Pepper a nyakába borult. (Annyira irigyeltem őt, amiért legalább addig tartotta magát!) Őt követte Clint, aki a sebesült Natashát cipelte. Mondott valamit Barbarának, azután sietve távoztak is, mert a kötés Natasha lábán igencsak átázott. Összerezzentem.

Ekkor megláttam őt.

Az arca kormos volt, és nagyon fáradtnak tűnt. Az egyenruháját viselte, ami egy-két helyen kiszakadt. Megállt, amikor meglátott engem, kifejezése ellágyult, s hirtelen már csak egy sebezhető kisfiút láttam a férfi helyett. Kizárólag nekem mutatatta ki a valódi érzéseit – a tudatot, hogy őt is megviselte a halál közelsége. Steve Rogers is emberként dolgozta fel a kockázatokat – a saját életének másokért való áldozásának –, bátor magatartással állta a sarat, holott legbelül ő is csupán élni akart. Velem.

Földbegyökerezett lábaim felengedtek, s óvatosnak egyáltalán nem nevezhetően vetettem magam a karjaiba. Azonnal átölelt, motyogott és közben erősebben szorított.

- Annyira szeretlek – susogta megsemmisülten. – Csak rád tudtam gondolni... Egész végig… Felrobbant és én… hallottam a hangodat… N-Nem… N-Nem tudtam… Én…

- Shh – nyugtattam kissé elhúzódva. Tenyereimbe vettem az arcát. A Nate által belém beszélt mondatokat ismételgettem. – Itt vagyok. Jól vagy. Nincs semmi baj.

- Itt vagy. Jól vagyok. Nincs semmi baj.

- Nincs semmi baj – ismételtem újra, és összeforrtunk egy kétségbeesett csókban.

***

Az ablaknál ültünk. Elmeséltem neki, hogy a bátyám a városban van és átjött beszélgetni, de a „betegségemről” alkotott elképzelését nem árultam el. Tudtam, hogy mindenképpen akar majd erről beszélni a barátommal, mégsem akartam elmondani neki. Túl sok megpróbáltatás érte aznap, teljes mértékben szüksége volt rám. Valakibe, akibe félelem nélkül kapaszkodhat. Biztos pontként szolgáltam – örömmel.

Azonban egyszeriben megváltozott a csillogás lélektükreiben, hirtelen aggodalom rúgott gyomorszájon.

- Ez nem olyan, mintha eddig nem éltem volna át hasonlókat – mesélte mélyen a szemembe nézve.

- Nem kell megmagyaráznod semmit – bújtam közelebb.

- Tudom – replikázta mély hangon. – Nem a küldetés, sem a robbanás viselt meg. Az, hogy tudtam, vársz haza. Tudtam, hogy tudják, mennyire fontos vagy nekem és azt is, hogy ha nem leszek, akár bánthatnak is.

- Mire célzol ezzel?

- Fontosabb vagy nekem mindennél és mindenkinél jobban – kezdte fojtott hangon. Bele sem mertem gondolni, mi járhatott az eszében. – De azzal, hogy velem vagy, veszélybe sodorlak.

- Nem érdekel.

- Pedig kellene – ragaszkodott hozzá. – Ezt nem engedhetem meg. Nem eshet bántódásod miattam! Belebetegednék, hát nem érted?

Ezt nem akartam hallani. Felültem – követte a mozdulatomat.

- Nem.

- Dehogynem! – Próbáltam nem arra figyelni, amit beszél. Szakítani akart velem, legalábbis a beszélgetés nagyon arra a vizekre evezett. – Minden mozdulatom, minden gondolatom rólad szól. Nélküled semmi vagyok, és ezt tudják!

Összeszorult a torkom.

- S-Steve…

- Elengedlek, ha ez kell ahhoz, hogy megvédjelek.

Nem tudom, mi késztetett a mozdulatra, de tenyerem olyan erősen csattant az arcán, hogy megsajdult az egész kezem. Nem akartam felszisszenni, ám azért megmarkoltam a fájó pontot. Steve furcsán nézett rám, a pumpa azonnal felment bennem.

- Ez nem csak rólad szól – sziszegtem dühös kismacska módjára. – Te azt hiszed, pedig egyáltalán nem. Tudtam, mit vállalok, amiért megbocsájtottam, és igen, teljesen kikészít ez az egész! Lehet, hogy nehéz, de én szerelmes vagyok beléd! Még sohasem éreztem ilyet, és nem érdekel a védőbeszéded, mert őszintén leszarom, hogy veszélyben vagyok. Elfogadtam és tudod mit? Végre úgy érzem, életben vagyok! Minden, amit elmondtál nekem egyre inkább ebben erősít meg. Halálra vagyok ijedve, mert elveszíthetlek téged, mégis… ez tesz engem élővé! Hát nem emlékszel? Te és én, mindig! Szóval, hogy ha folytatni akarod ezt az „elhagylak, mert szeretlek” című Edward Cullen dumát, megtalálsz a nappaliban.

Teljesen kővé dermedt, még akkor sem reagált, amikor levettem a pólómat, aztán a nadrágomat, s végül a melltartóm is az egyik foteljének karfáján landolt. Megkerestem az egyik ingjét, és belebújtam. Egészen a combom közepéig ért.

Próbáltam erősnek mutatkozni, holott egyáltalán nem voltam. Az átkozott sírógörcs már megint csiklandozta a torkomat.

Már éppen összehajtottam a takarómat, hogy kiviszem a kanapéhoz, amikor átölelt hátulról, és a fülembe suttogott.

- Szeretlek.

- Én meg utállak – morogtam. – Utálom, hogy döntéseket hozol helyettem. Ez a saját felelősségem, nem pedig a tiéd. Azt hiszed, hogy egy buta kis liba vagyok, aki nem képes meghozni a saját döntéseit.

- Nem erről volt szó.

Megfordultam.

- Tudom, hogy mit csinálok – adtam tudtára végül. – Téged akarlak. És összeköltözni.

- Összeköltözni? – Lassan elmosolyodott. – Hiszen tulajdonképpen együtt élünk.

- Talán hivatalosan is megejthetnénk. Nem erőltetésképpen, ha nem szeretnéd. Csak mondjuk… áthoznám a maradék cuccomat, és kitenném a fogkefémet.

- Hm – hümmögött a fülembe. – Szeretném a rózsaszín fogkefédet az enyém mellett látni minden reggel.

- Bocsi, hogy megütöttelek – tereltem vissza a témát az előző beszélgetésünkre. – Nem szokásom.

Megcsókolta a nyakamat.

- Te és én, mindig. Akkor is, ha fáj.

- Nem ütöttem akkorát!

S felkapott.