13. Fejezet - A 'nem randi' randi.

Sziasztok!
Friss, ropogós, és megint egy gyorsan érkező fejezet. Nem tehetek róla, hogy ilyen gyorsan jön, ha ti ilyen édesek vagytok.:D Állandóan feldobjátok a napomat. Úgy járkálok-megyek mostanában, hogy a fellegekben vagyok. Meg sem érdemlem ezt az egészet, nem is tudom, miért csináljátok, de nagyon köszönöm. Ti vagytok a legjobbak, nem győzöm hangsúlyozni.

- Ez nem randi – győzködtem magam, miközben a szekrényemet ismételten feltúrtam valami normálisabb ruháért. Évek óta mondogattam magamnak, hogy ideje lenne végre egyszer rendszerezni a ruhásszekrényem, s így majd nem kell majd percekig szenvednem, míg valami alkalomhoz illőt találok, ám ez még váratott magára. Nem voltam késésben, hiszen már kiadósan megfürödtem, és Steve azt mondta, négy körül fog értem jönni, az óra pedig még csak háromnegyed hármat mutatott. – Tényleg nem az, túlreagálod.

Az elmúlt másfél órán át azzal győzködtem magam, teljesen félreértem a helyzetet és csak egy baráti összeröffenésre hívott meg. Ennek ellenére folyamatosan zakatolt a gondolat a fejemben, miszerint máshogy tervezte, s – amit a legfurcsább – tetszett az ötlet. Őszintén elmerengtem „mi lenne ha”.

Ha Lydia hazaért volna, biztosan nevetésben tör ki. Mint egy rakás szerencsétlenség, egy szál köntösben ácsorogtam a nyitott szekrényajtó előtt, amiben összekotorva hevertek a ruhadaraboknak csúfolt gönceim, és hangosan beszéltem az egyetlen személyhez, aki a szobában tartózkodott – hozzám.

- Nem randi. Csak két barát összeül és eszünk valamit. – Dobtam le az egyik felsőmet a fotelom karfájára. – Nem nagy dolog, jól érezzük magunkat és elszerencsétlenkedünk. Na meg aztán, nem mondta, hogy ez több is lenne, nem?

Idegesen helyeztem egyik lábamról a másikra a testsúlyomat, regulázva a ritmustalan lélegzésemet. Randi vagy nem randi, barátok vagy nem barátok, olyan eszeveszetten idegességet éreztem, hogy őszintén megvallva már nem számított. Vele lehettem, miközben elmeséli a történetét, és többet megtudhatok róla – egy tökéletes este kezdetének bizonyult.

Megakadt a pillantásom az egyik kedvenc pólómon. Még a fiatalabbik bátyám vette és a csodálatos kék színe pontosan illett a szememhez. (Nathaniel akkortájt Párizsban dolgozott tolmácsként és remek összeköttetései révén mindig még Amerikában meg sem jelenő ruhakölteményeket küldött nekem.) Majdnem elkacagtam magam, ahogy végigsimítottam a különféle színekkel kirakott amerikai zászló mintán – egy kis irónia.

Egy egyszerű, mégis mindkét opciónak tökéletesen megfelelő fekete nadrágot választottam hozzá, és a fekete tornacipőmet – csak remélni mertem, Természetanya nem szándékozik csúfos tréfát űzni velem egy esővel – elvégre kedves városomban gyakran előfordult az ilyesmi – ezzel is áldását adva ránk. Ránk? Létezett egyáltalán olyan, hogy mi?

Megforgattam a szememet – megint olyan vizekre eveztem, amit messziről terveztem elkerülni. Ezen még ráértem rágódni a randi után. Randi? Nem randi.

***

- Mondhatsz akármit, szerintem ez akkor is egy randi – csicseregte legjobb barátnőm a szokásos muffin adagja felett. Majdnem minden nap azzal tömte magát, ha akadt rá ideje, imádta az hagyományos pékséget nem messze tőlünk. Kedvességből odacsúsztattam neki egy pohár tejet, s futólag az ajtó üvegében ellenőriztem a hajam. – Nem is tudom, mióta nem láttalak ennyire feldobottnak.

- Már megint túl sokat képzelsz a dolgokba, Lydia – védekeztem, kerülve a szemkontaktust. Azt persze nem tettem hozzá, hogy nem olyan régen még nekem is veszekednem kellett saját magammal is ezt illetően.

- Szóval ti felétek a romantikus vacsit kibékülésnek nevezik – csúfolódott. – Most komolyan, Cheals, láttam, hogyan néztek egymásra. Ideje lenne abbahagyni a kerülgetést, nem?

- Az egyetlen, aki kerülget valamit, az te vagy – oktattam ki, a bőr az arcomon zavaromban égni kezdett. – Mégpedig egy rossz témát.

Csengettek, Lydia és én egyszerre néztünk össze. Belemosolygott a bögréjébe, leplezetlenül jót mulatva az összerándulásomon. Habár a szavaimat megmásíthattam, a testbeszédem elmondott mindent helyettem.

Olyan gyorsan suhantam ki a konyhából, akár a golyó, amit puskából lőttek ki, és közelítettem meg a bejáratot. Gyorsan megigazítottam a bőrkabátomat – ahogyan a kilincsért nyúltam, a pillangók örömtelien ficánkolni kezdtek a gyomromban.

- Szia – köszönt azonnal, s egy hatalmas mosoly terült szét az arcán. Steve Rogers ugyanolyan szívdöglesztően festett, mint úgy általában, ám ezúttal sem üres kézzel. (Mániája volt, hogy valahányszor meglátogatott, mindig hozott nekem valamit. Ha nem csokoládét, hát gyümölcsöt. Ha nem azt, hát egyéb dolgokat. Ijesztően okosan találta el őket.) Ezúttal egy csokor fréziával.

- Szia – válaszoltam az alsó ajkamat rágcsálva.

- Ezt neked hoztam – nyújtotta át nekem az ízlésesen elrendezett virágokat. A rózsaszín, piros, lila, fehér és narancssárga kavalkádja tökéletesen precizitással koronázta a hangulatomat. Legszívesebben helyben elájultam volna, vélhetőleg egyenesen a karjaiba. Pink pamacsfelhők gátolták a látásomat.

- Köszönöm szépen – suttogtam, az orromhoz emelve a kedvenc növényemet. Nagyon imponált az, hogy még mindig emlékezett rá, mit szeretek és figyelt rá. – Mindjárt jövök, csak vízbe teszem, aztán felőlem mehetünk.

Bólintott.

- Rendben.

Izgatottan szökdécseltem a szobámba egy vázáért. Dudorászva töltöttem meg a mosdóban, és a legkedvesebb dekorációmként az asztalomra helyeztem. (Biztosra vettem, egész éjszaka azt fogom bámulni alvás helyett.) Még utoljára beleszagoltam, aztán újból csatlakoztam Stevehez. Most nézett végig rajtam, a gödröcskéi elragadtattak. Az arca – akár tegnap este – most is felragyogott, kék tekintete megtelt azzal a furcsa, ismeretlen fénnyel. Ezt sohasem tudtam mire vélni.

- Gyönyörű vagy – dicsért meg, látszólag nem találva a szavakat. – Elképesztően… Úgy értem… Mármint… Mindig az vagy… Csak… Mármint…

- Steve – csitítottam, finoman a mutató ujjamat nekisimítva a szájának. Annak ellenére, hogy iszonyatosan édesnek találtam, mennyire összeszedetlenül próbált produkálni valami értelmes mondatot. – Értettem. És köszönöm a bókot is.

Megfogta a kezemet, és finoman megcsókolta azt. Az ismerős mozdulattól zakatolni kezdett a szívem. Az eset hónapokkal ezelőtt történt meg, mégis még mindig élénken élt az emlékezetemben az első – az űrlényes incidenst nem beleszámítva – találkozásom Amerika Kapitánnyal.

- Mehetünk? – kérdezte mély hangon, összekulcsolva az ujjainkat. – Elméletileg megvettem mindent, csak neki kellene látni.

- Elpusztítjuk a konyhádat – kuncogtam és lassan becsuktam magam mögött az ajtót. – Amúgy mit is csinálunk? Azt nem beszéltük meg tegnap.

- A kedvencedet. – Egy „hiszen ez teljesen nyilvánvaló” szemöldökfelvonással toldotta meg a válaszát.

Mivel ezúttal egyikünknek sem támadt kedve lépcsőzéshez – többnyire csak akkor haladtunk gyalog, amikor búcsúzni kellett és vágytunk még egy-két percre a másik társaságában –, a lifthez sétáltunk. Előreengedett – akár egy igazi úriember – és – ahogy tegnap is a Stark Toronyban – nekidőlve a falnak vizslattam őt.

- Milyen napod volt?

Megvonta a vállát.

- Semmi különös – válaszolta. – Igazság szerint aludtam egy kicsit. Bobbi azt mondta, jót tenne a sebemnek, ha egy kicsit kipihenném magam.

- Helyes – húztam ki magam. – Azt mondtad, hogy Bobbi? Ő is… hozzátok tartozik?

- Igen. – Úgy tűnt, vonakodva beszél a témáról. Valószínűleg azért, mert attól félt, kiborulok. – Ő az egyik orvos, de ügynök is.

- Nagyon sokat segített nekem. – Örömmel gondoltam vissza Barbara Morsera, hiszen részben neki köszönhettem a gyógyulásomat. Reméltem akkor Steve elmondta neki, újra minden rendben velem, hiszen tartoztam neki ennyivel. – Akárcsak te.

- Nem azért tettem, hogy szívességet tegyek – szögezte le. – Vagy, mert sajnállak. Ő sem, nem erre célzom, csak Sharon összekutyulta a dolgokat és… Utálom, hogy ezt hitted.

- Tudom, hogy nem igaz – húzódtam hozzá közelebb. – Egyszerűen csupán összezavarodtam. Az egész nap katasztrofális volt.

- Sajnálom – hajolt egy kicsit közelebb. – Pont a születésnapodon nem lehettem ott. El akartam menni, de eszméletlen voltam a fájdalomcsillapítótól.

- És voltál olyan buta, hogy pihenés helyett nekiálltál megkeresni? – Megsimítottam az arcát. – Te nem vagy százas.

- Te nem vagy százas, ha azt hiszed, képes lettem volna másra koncentrálni – lélegezte be a szavakat, lehelete súrolta az ajkaimat. A köztünk lévő forróság felerősödött, és már abba a hitbe ringattam magam, hogy esetleg megcsókol, de az ajtó egy kattanással kitárult előttünk. A bejárati ajtót kinyitotta előttem, aztán amikor megcsapott a hűvös szellő, dörzsölni kezdte a kezemet. Hogy elterelje a figyelmemet a hidegről, témát váltott. – Egyébként tudod milyen nehéz tegeznem téged? Mindenkit magázom, csak téged nem.

Elvigyorodtam.

- Igen, ha zavarban vagy néha még engem is lemagázol. – Nekidőltem egy kicsit, úgy haladtunk a Stark Torony felé. - Régi szokások nem igazán halnak el, azt mondják. Bár egy kicsit furcsálltam, ebben az évszázadban már nem csinálunk ilyesmit.

- Zöldalma illatod van – jegyezte meg alig halhatóan, jól terelve a témát.

- A samponom – mondtam. – Tetszik?

- Szeretem a zöldalmát, a kedvencem.

- Megtudtam rólad egy újabb dolgot. Furcsa, hogy te olyan sok mindent tudsz rólam, én pedig olyan keveset.

- Megbeszéltük, hogy változtatunk, nem igaz? – Úgy éreztem magam, mint egy bugyuta kislány, állandóan róla és az ajkairól fantáziálgattam. Abban a pillanatban is sokkal inkább a mozgásukra figyeltem, mintsem a mondani valójára. Olyan vonzóan váltak el egymástól és találkoztak újra. – Nem volt túl eseménydús életem a háború előtt.

- Ezt hogy érted?

- Mindannyian küszködtünk a megélhetésért, alkalmi munkákat vállaltam. – Nem nézett rám. Egy kicsit visszament a múltba, miközben mesélt. – Újságot hordtam ki, boltban dolgoztam. Nem igazán adtak nekem állást, mert satnya voltam.

- Satnya?

- Esetlen. Alacsony. Semmire sem jó.

- Nem tetszik, hogy így beszélsz magadról – dorgáltam meg. – Folytasd.

***

- Szóval folyamatosan jelentkeztem a hadseregbe – mesélte. Megvacsoráztunk, nagyon sok dologról kérdeztem, s ő belement a témába. A története elszomorított, elvégre szegénynek olyan sok megpróbáltatáson kellett keresztül mennie, s ezeket egyáltalán nem érdemelte meg. Túl korán elvesztette a szüleit, s ahogyan mesélte, nagyon sok ideig semmi sem jött össze a számára. – Különféle helyekről. Buffalo, Queens és még sok másik. Sohasem fogadták el, mert rengeteg betegségem volt. Egyenként is túl sok.

Steve sóhajtott. Elhelyezkedtünk a kanapéján a félhomályban, néha egymásra, valamikor pedig a kinti tájat fürkésztük.

- De aztán sikerült – mutattam rá. – Hogyan?

- Egy napon a férfi, aki elkészítette a szuperkatona szérumot, felfigyelt rám. Nem igazán tudom, pontosan hogyan. Alávetett egy tesztnek, és megfeleltem. Adott egy esélyt.

- Tesztnek? Milyen tesztnek?

- Azt kérdezte, azért szeretnék-e csatlakozni, hogy nácikat ölhessek. Megmondtam neki, hogy nem, hisz így is volt. –

- És aztán?

- Elküldött egy kiképző táborba. Nagyon keményen bántak velünk, mert ez egy megtisztelő feladat volt, az első lenni valami újban. Én voltam a legszerencsétlenebb, de sohasem adtam fel. Végül én lettem a kiválasztott.

- Mert különleges vagy – érintettem meg a kezét. – Aztán te lettél Amerika Kapitány, igaz?

- Igen. – Vett egy mély levegőt, szemlátomást vívódott, elmondjon-e valamit. – Ott találkoztam Peggy Carterrel.

- Carter? Mint Sharon?

- Ő a rokona – helyeselt. Hirtelen minden összeállt. Sharon mindvégig tudta, kicsoda Steve, s miért volt távol a születésnapomon: egész végig félrevezetett engem. Bizonyára valamiféle igényt tartott Stevere. Összeszűkítettem a szememet. – Mindvégig hitt bennem. Még akkor is, mikor nem voltak hajlandóak bevenni a csapatba.. És akkor… mikor a legjobb barátom meghalt.

- Fontos volt neked?

- Mondhatni. Akkoriban nem igazán figyeltem az érzelmeimre. – Összeszorult a szívem, és karjaim lassan landoltak az oldalam mellett. – A második világháború időszaka más volt. Próbáltuk megállítani Hitlert, és a Hidrát. Nem fért bele a szerelem, akármennyire is kívántuk azt. A végén választanom kellett.

- Mi történt vele? Mármint Peggyvel.

- Még mindig él – suttogta. – De beteg. Minden esetre szép élete volt a háború után. Gyerekek, férj, jó karrier. Minden, amit csak kívánhattam neki.

- Nem vagy túl rajta, igaz? – Utáltam magam, amiért ez annyira rosszul esett. A szívem a torkomban dobogott.

Lassan felálltam, s megközelítettem az ablakot. A kilátás még csodálatosabbnak bizonyult, mint a lakásomból. (Való igaz, az alacsonyabban helyezkedett el.) Lassan megérintettem a hideg üveget.

Csak a lépései jelezték, ő is felállt és mellém ért.

- Már jó ideje megszoktam, hogy ez történt. – Felém fordult, és tenyerei meleg ölelésébe zárta az arcomat. – A másfél év alatt, míg megpróbáltam felzárkózni, rájöttem, a dühöm nem vezet sehova. Hetekig lejártam egy edző terembe, és püföltem egy boksz zsákot, mire rájöttem, már nem oszt, nem szoroz. Megszökök vagy meghalok.

- Érthető, hogy dühös voltál. Ez az egész borzasztó.

- Az a lényeg, hogy sikerült megtanulnom élni vele – mormolta alig halhatóan. – És látod, minden rosszban van valami jó.

Végigcirógattam a kézfejét.

- Annyira sajnálom, Steve – könnyesedett be a szemem, s lassan a sós cseppek legördültek az arcomon. Nem érdemelte meg a szenvedést, mégis kijárt neki. – Úgy sajnálom.

- Ne – tiltakozott. – Ne sírj!

- Én csak... – Elcsuklott a hangom.

- Nézz rám! – kérlelt. Megtettem. – Semmi baj, már minden rendben.

- De… te és Peggy… és ez az egész…

- Ez az egész már nem számít. – Hazudott, de hinni akartam neki. – Nem számít.

- Ugyan miért ne számítana?

- Mert itt vagy nekem – felelte mélyen a szemembe nézve. Elakadt a lélegzetem. – És sohasem voltam még olyan boldog, mint amilyen veled vagyok.

- Tényleg?

- Alulértékeled magad – csodálkozott néma megdöbbenéssel. Az orra súrolta az enyémet, a szemkontaktust azonban nem törte meg. A szívem egy teljesen új, eddig még ismeretlen ütemre kapcsolt. A lábaimat már nem én irányítottam, a tenyerem izzadni kezdett. A szikrák pattogtak közöttünk, a világ számomra megszűnt. – Olyan mintha fogalmad sem lenne, mennyire megváltoztattad az életemet.

- Azt tettem? Boldoggá tudlak tenni?

- Mindig – lehelte. – Mindig.

És megcsókolt.

Erről beszéltem.D: Képes voltam itt abbahagyni, mert egy szadista nőszemély vagyok. Hahahhahahhahahhahahhahahaha.

12. Fejezet - Hiányoztál

.

Sziasztok! Hogy miért hoztam ilyen gyorsan fejezetet? Mert szeretlek titeket!
Eredetileg csak Steve/Chealsea/Tony pillanatokat akartam, de rájöttem, ezekre szükség lesz.
Hmhmhm.
Puszi!

El sem tudom hinni, mennyire buta voltam.

Az agyam néha túlságosan lassan kapcsolt ahhoz, hogy rájöjjek, mit csinálok és miért – fogalmazhatunk úgy is, a reakcióképességem még a saját számat illetően is nevetségesen gyenge volt.

Az egész feltételezés, hogy távol akarom tartani magamtól őt butaságnak bizonyult összehasonlítva a szívemben tomboló viharral, nem éreztem még sohasem ennyire biztosan, mire van szükségem. A kétségek eloszlatása nem semmisítette meg félelmemet, minden pillanattal egyre nehezebb súlyt rakott a vállamra, de azzal nyugtattam magam, talán sikerülne legyőzni a gyomorfacsaró érzést, ha esélyt adok egy másiknak.

A kérdés már csak az, készen álltam-e erre. A válaszom bizonytalanul kongott a fejemben, megdübörögtetve bizonytalanul verdeső szívemet, ennek ellenére Ethan észrevette a csendességem és végigsimított a karomon.

- Menj csak, nem haragszom – mosolygott kedveskedve. Mogyoróbarna szemei szomorúan villantak meg, ám annál inkább próbálta palástolni előttem ezt. – Beszélj vele, mert már idegesít, hogy hagyom a vaskerekeket kattogni a fejedben.

- Ethan…

- Komolyan Chealsea – csendesített el. - Pocsék nézni, ahogy szenvedsz. Még az étvágyam is elment!

- Nem vagyok biztos magamban, és… - Megakadtam. Elmagyarázni olyan bonyolult dolognak tűnt, főleg egy olyan embernek, aki egy kicsit sem ismerte a viszonyunkat Stevevel. – Ez nem fog összejönni.

- Ha ezt mondogatod magadnak, persze, hogy nem. – Megrázta a fejét. – Menj, és legalább beszélj vele. Adj neki egy esélyt, hogy elmagyarázhassa normálisan neked. Láttam, milyen ramatyul nézett ki, biztosan nem aludt tegnap este.

- Lydia azt mondta, keresett engem – ismertem el. – Tegnap este.

- Na, látod, fontos vagy neki. Bár amilyen szemeket meresztett rám, ezt már nem nehéz megtippelni – vigyorgott kisfiúsan, összekócolva a már úgyis minden irányba meredező haját. – Azt mondtad, végig melletted volt, amíg lábadoztál, nem igaz? Ha nem kedvelne téged őszintén, hát miért maradt volna?

Lassan bólintottam.

- Hazudott nekem. Állandóan. – Megköszörültem a torkomat. – A barátsághoz bizalom kell.

- E felől nem nyilatkozhatok – emelte fel kezeit védekezően maga elé. – Viszont az is lehet, hogy tényleg nem akart téged elveszíteni. Valószínűleg ugyanígy kiborultál volna akkor, és össze sem barátkozol vele. Nem állom a pártját, ha most erre gondolsz, de ezeket úgy tűnik, szépen átugrottad.

- Az a baj, hogy igazad van. – Összevontam a szemöldökeimet, nem tudva, merre haladjak tovább. Mindkét ösvény, amelyek közül választhattam, kitaposatlanul tárultak fel előtte, nem rejtett semmi instrukciót, merre haladjak. – Én csak… félek, Ethan.

- Mitől?

- Hogy elveszítem – vallottam be. – Folyamatosan veszélyes küldetéseken vesz részt, és ki tudja, mikor nem jön majd haza. Így is elég nehéz most, mi történne, ha valami komolyabb baja este? Most is, látnod kellett volna, milyen seb van a mellkasán! Egyszerűen nem merem ezt bevállalni.

- Szóval azért, mert félted őt, ellököd magadtól? – Legnagyobb meglepetésemre felnevetett. – Ez a legnevetségesebb dolog, amit valaha hallottam, már megbocsáss!

- Mégis miről beszélsz? – hőbörögtem.

- Nem utálnád magad, ha úgy történne vele valami, hogy közben azt hiszi, végleg elveszített téged? Alulértékeled magad, mert nem veszed észre mennyire… mennyire… – Gyermetegen helyes arcán átsuhant egy megmagyarázhatatlan kifejezés. Küzdött a mondandójával, és miután egy hangos sóhajjal kiengedte, megdermedtem ülőhelyemen. – Te egy csodálatos lány vagy, Chealsea Roth, és ezt nyilvánvalóan ő is látja. Buta lenne, ha nem, márpedig bizonyára nem az. Nem azt mondom, hogy könnyű lesz, mert nyilvánvalóan nem. Lehet, sőt több mint valószínű, idővel akad majd olyan, hogy megsebesül, de mi lenne, ha a siránkozás helyett inkább talpra állnál, és ott lennél mellette? Szóval szerintem kapd magad, fogd a táskádat, és húzd el a fenekedet az apartmanjáig, mielőtt még tényleg engedi annak a lotyónak, hogy rácuppanjon! Nagyon bánnád, ha nem így tennél.

- Azt mondod, keressem meg őt? – suttogtam alig halhatóan, s ő közelebb csúszott hozzám. A kezei közé fogta az arcomat, hasonlóan, ahogy Steve is szokta. Végigsimított a bőrömön, meleg érintése jól esett.

- Igen – helyeselt. – Ha valóban ezt akarod, márpedig te amióta megjöttél, ezt szeretnéd, akkor menj!

- Várj… azt mondtad, apartmanja? Te tudod, hol lakik?

- Hát persze. – Megvonta a vállát. – A legtöbb Bosszúálló itt lakik a Stark Toronyban. Bár mostanában inkább csak Bosszúállók Toronynak nevezik, mert leestek a betűk.

- Köszi.

Játékosan a fenekemre csapott, amint feltápászkodtam a kényelmes bőrkanapéjáról. A lábam egészen elzsibbadt a póztól, így jajveszékelve álltam fel, s sétáltam egy-két lépést. Amint a furcsa bizsergés távozott, immáron a ruházatomat igazgattam.

- Ideje lenne behoznod az elmaradásod – heherészett. – Később felhívhatnál.

- Rendben. – Egy gyors puszit nyomtam az arcára. – Elképesztő vagy.

- Ja. – Felém nyújtotta a táskámat. – Vigyázz magadra! Próbálj meg nem lerészegedve szaladgálni, rendben? Ma nem terveztem futást. Hacsak nem pucér maratonra gondoltál. Abba benne lennék, csúcs!

Megforgattam a szememet.

- Majd küldök üzenetet, oké? – A zsebembe mélyesztettem a készüléket. – Aztán tedd félre nekem azt a mártást, még a végén elhízol! Nem viselném túl jól, ha a lelki tanácsadóm egy kanapé krumplivá válna.

- Nem is tudtam, hogy téged érdekel az alakom – jegyezte meg. – Bár láttam, hogy elnézegetted a hátsóm. Ez azért megmagyarázza miért.

- Én? – Felemeltem az egyik szemöldökömet, mutatóujjammal játékosan megbökve a mellkasát. – Összekeversz valakivel. Kihagy a memóriád a sok egyetemi bulitól.

- Tagadd csak a nyilvánvalót, Roth. – Lőtt felém egy ravasz kacsintást. – Most menj, kezdődik a sorozatom.

- Még mindig adják a Született Feleségeket? – kacérkodtam, mire felém dobott egy párnát. – Jó éjt, Ethan.

- Jó éjt, Chealsea.

***

- Jó estét – köszöntött legnagyobb döbbenetemre egy monoton, géphang. Majdnem elejtettem a táskámat, amikor a semmiből megszólalt. – Mr. Stark ma nem fogad látogatókat. Megengedi, hogy hívjak Önnek egy taxit?

- Nem Mr. Starkhoz jöttem – szóltam a kelleténél hangosabban, gyanúsan méregetve a forrást, ahonnan azt sejtettem, vannak beépítve a hangszórók. A hall gyönyörűen, a dizájnnak megfelelően lett berendezve, a kék és fehér színek domináltak. Egy hatalmas csillár középen, gyanítottam, eredeti ezüst függőkkel. Néhány kép sorakozott a falon, híres festőktől, és bár a hatalmas üvegajtó és a lift eléggé lekicsinyítette a felhasználható helyet, akadt még ott néhány fotel is. Egyáltalán nem így képzeltem el fogadó helyiséget. – Mr. Steven Rogers-t keresem. Izé… itt van?

- Nem szóltak, hogy az úrnak látogatója lesz – érkezett a válasz. – Értesítem Miss Potts-t.

- Mondja meg, hogy Chealsea Roth vagyok – próbálkoztam, hátha esetleg Virginia emlékszik a nevemre. Őszintén szólva reménykedtem, hogy Steve legalább megemlített engem, és nem fogok totál idiótán ott ácsorogni előttük. – És ha Steve tényleg nincs itt, akkor…

- Elnézést, hogy feltartottam, Miss Roth – csendült fel ismét a számítógép. – Miss Potts szeretne Önnel beszélni.

- Öhm… Köszönöm?

A liftajtók kitárultak előttem, a halk zene azonnal megcsapta a fülem. A lágy, kellemes zongoraszó betöltötte a feszült csendet, s míg átszeltünk néhány emeletet, a lábammal egyáltalán nem megegyező ritmussal vertem a padlót.

Aztán kicsapódtak az ajtóm, és a vörös hajú nő a tévéből kedvesen rám mosolygott. Kezével intett, jöjjek beljebb.

- Már vártam, mikor toppansz be – újságolta dallamosan, mintha már régóta barátok lennénk. – Elég sokáig tartott.

- Tessék? – hüledezve meredtem rá. – Én…

- Igen, meglepett vagy – kacagott. – Steve nincs itthon, Tony elrángatta valahova. Elég ramatyul nézett ki, amikor hazajött, gondolom, ebben a te kezed van.

- Elmondta, ki ő – bukott ki belőlem. – Egy kicsit kiakadtam.

- Én is. Mármint, amikor megtudtam, hogy Tony a Vasember. Előfordul az ilyen. Belejössz.

Meg akartam kérdezni, mégis miképp jött rá, hogy bocsánatot kérni jöttem. Bele is kezdtem, ám félbeszakított.

- Honnan tudtad, hogy…

- Mi másért jöttél volna át kilenckor? – mutatott rá az egyértelmű bizonyítékra. – Ülj le. Megpróbáltad már felhívni?

- Nem tudtam, fel-e veszi a telefont – hebegtem. Akár nagy betűkkel is ráírhatták volna a homlokomra, hogy „lúzer!”.

- Abból, ahogy ma viselkedett, egyáltalán nem hinném, hogy nem tett volna – mesélte, miközben a kanapé felé terelgetett. – Kérsz inni?

A poharakra pillantottam az asztalon – tényleg számított rám –, s előtte egy nagyobb doboz barack lével. A nyál termelődni kezdett a számban a kedvencemet látva. Imádtam a barackot – egyszer Steve hozott nekem egy hatalmas adagot, és ketten megettük. Persze, azután egy óráig meg sem bírtam mozdulni.

- Igen, köszönöm – szorongtam.

- Tudod, Steve nagyon csendes, amikor itthon van – nyomta a kezembe az üveget, s színültig töltötte. – Alapvetően nem beszél senkinek sem, mármint a magán életéről. Most viszont tényleg borzalmasan nézett ki, úgyhogy rávettem, beszéljen nekünk.

Idegesen kortyoltam egyet, a beszéd elkerülése végett.

- Szóval kiakadtál – foglalt helyet mellettem. – Pontosan mitől?

- Eltitkolta. – Miért válaszoltam neki? Egy idegennek tűnt a szememben, mégis a zsigereimben éreztem, bízhatok benne. – Azt hittem, köztünk nincsenek titkok.

- Mindenkinek vannak titkai, Chealsea – sóhajtotta. – Nem kérheted tőle, hogy ne őrizzen meg bizonyos dolgokat.

- Tudom, nem is azt mondtam, hogy mindenről számoljon be – védtem meg magam. – De azért ez nem olyan kis titok. Kockáztatja az életét, és én még csak nem is tudtam róla!

- Elég sajátos módja az aggodalom kimutatásának – állapította meg halványan mosolyogva. – Szerintem legbelül tudja, nem vagy rá mérges, egyszerűen csupán magát vádolja az egész miatt. Legalábbis abból, hogy ha nem a zsákot püfölte, akkor járkált a szobában. Tony azt mondta, olyan, mint egy kopogó szellem.

- Elcsesztem – ismertem el. – Mindketten nagyon elrontottuk, Virginia.

- Egyrészt, szólíthatnál Peppernek. Másrészt, ezt rendbe lehet még hozni – nyugtatott meg. – Nem történt semmi komoly.

Mielőtt még válaszolhattam volna, egy hangos, férfi kacaj zengett túl. Egy sor dörmögő beszéd után végre kinyílt a lift ajtó, s én akár a golyó, amit puskából lőttek ki, olyan sebességgel álltam fel. Steve állt ott, még nem vett észre, mert túlságosan elfoglalta az alkohol illuminált Tony cipelése. A milliárdos egyszerre próbált nevetni, beszélni – amiből persze részeg hablatyolás lett – s járni, ez pedig meghaladta a képességeit. Steve a vállánál átvetetette Tony kezét, így támogatva őt, azonban, amikor meglátott, elengedte a férfit, aki érdekes arckifejezéssel landolt a padlón.

Csak néztük egymást egy darabig, észre sem véve, hogy időközben Tony szerelmet vallott Peppernek. (Persze mindenki tudta, hogy szerelmesek egymásba, hiszen lassan már két éve együtt jártak, de Tony bizonyára úgy gondolta, Pepper még nem értesült erről.)

- Én… - kezdtem alig halhatóan. – Beszélhetnénk négy szem közt?

- Most már hallani akarom! – csattant fel Tony türelmetlenül. (Természetesen egyáltalán nem ilyen érhetően mondta, a nyelve megakadt a mondatban.) – Pepper, hozz fánkot! Ma itt táborozunk.

Válaszul Pepper felemelte a szemöldökét.

- Mondd már, ne tökölj! – csapkodta meg barátja Steve kezét. – Majd én leszek a szóvivő! Szóval’, az itt a helyzet, hogy… izé.

Böfögött.

Pepper bosszúsan felsóhajtott, ám Steve állkapcsa ellazult, hiszen én küszködtem a mosoly ellen.

- Az a helyzet, hogy… Pepper, nem ülsz az ölembe?

Pepper felhorkantott, és csak a cipője kopogása és Tony panaszos morranása jelezte, hogy távozott.

- Szóval…

- Tudjuk – vágtuk rá egyszerre Stevevel.

Az ajkamba haraptam.

- Beszélhetnénk akkor? – helyeztem egyik lábamról a másikra a testsúlyomat zavaromban, miközben legbelül könyörögtem, mondjon igent és essünk túl rajta.

- Persze. – Megköszörülte a torkát, majd nem törődve azzal, hogy a barátja röhögve mutogat, miközben valami útról hadovál, a lifthez mutatott. – Eggyel feljebb van a…

- Tökéletes.

Megközelítettem, és – talán meglepetésként érhette, mert libabőr futott végig a karján – megfogva a kezét a helyes irányba húztam.

Ahogy becsukódott mögöttünk az acélajtó, én nekidőltem a falnak, miközben ő végigsimított az ujjaimon.

- Nem hittem volna, hogy valaha is… felkeresel majd – vallotta be, kék szemei olyan hatással voltak rám, mint semmi más ezen a világon. – Méghozzá ilyen hamar.

- Bocsánatot szeretnék kérni – szóltam, miközben bevetett a nappalijába. Nem úgy tűnt, mintha túlzottan sokszor használná, szinte kongott az ürességtől. Megfogadtam, ha sikerül tisztáznunk a dolgokat, biztosan változtatni fogok ezen. – Nem szabadott volna így beszélnem veled, én csak… én…

Az egyik ujját szelíden az ajkaimra nyomta, belém fojtva a szót. Egy pillanatra lélegezni is elfelejtettem.

- Az egész az én hibám.

- Ez nem igaz – ráztam meg a fejem, s elhúztam a kezét, hogy aztán tenyerem takarásába ringassam. – Mindketten elrontottuk ezt, Steve, nem csak te.

- Ne beszélj butaságokat – cáfolt meg. Egy perc néma csend után mélyen a szemembe nézett. – Ugye nem vesztettelek el teljesen? Meg… Megtudsz nekem valaha bocsátani?

- Egy feltétellel – mosolyogtam rá. – Elmondasz nekem mindent.

- Mindent – helyeselt. – Sajnálom.

- Én is sajnálom. – Eltűrtem egy kósza tincset az arcomból, ám az rakoncátlanul visszahullott a helyére. – Mi lenne, ha újra kezdenénk az egészet?

- Mondjuk egy vacsorával? – bukott ki belőle. Egy kissé elvörösödött – hogy ez mennyire aranyos! –, ahogy rájött, mit mondott. – Úgy értem… Izé…

- Csak ha te főzöl – mondtam gyorsan. – Tudod, hogy kijöttem a gyakorlatból.

- Megpróbálok összecsapni valamit – vonakodva válaszolta. – Előre szólok, nem vagyok túl jó szakács.

- Oké, abban benne vagyok, hogy együtt csináljuk, de itt, mert nem vállalom a mosogatást és egy taccsra vert konyhát – vihogtam. – Pepper nem fog a szívébe zárni.

- Megoldjuk – mosolyodott el és megfogta a zabolázhatatlan hajtincset és a fülem mögé söpörte.

- Ezért van Amerika Kapitány, nem igaz? – viccelődtem, teljesen megfeledkezve a félelmeimről. Természetesen még mindig ott motoszkáltak, ám a közelében mindent elfelejtettem. Emlékeztettem magam, hogy meg kellett még köszönjem még Ethannek a bátorítást. – Megment minden helyzetet.

-  Ez egy rossz vicc volt – mormogta. – Amerika Kapitány éppen elég gondot okozott.

- Utánad kellene olvasnom – préseltem össze az ajkaimat. – Ahhoz képest, hogy háborús hős vagy, elég jól tartod magad.

- Csodálkoztam is, hogy nem ez idegesített a legjobban.

- Az még várat magára – figyelmeztettem komoly arccal, azonban az álca megbukott, amikor elnevettem magam. – Elmondasz mindent. Edward Cullen amúgy is megváltoztatott mindent.

Furcsán nézett rám.

- Bocsi – kacagtam. – Bocsi. Bocsi. Bocsi.

Megpuszilta a homlokomat, s a perzselő hő magas hullámokban terjedt el a testemben. Meglepődtem, ezzel együtt a szívverésem majdnem ájulásszerű állapotba sodort.

- Nevetsz.

- Jó megállapítás – gúnyolódtam. – Köszönöm az ajándékot.

Felragyogott az arca.

- Szóval tetszett?

- Imádtam – átfontam a karjaimat a nyaka körül, és szorosan átöleltem.

- Fogadni mertem volna, hogy az puhított meg.

- Hát persze – mentem bele a játékba. – Na, jó, talán nem. Tudod, hogy még mindig haragszom rá, amiért „megölte” Finnick Odair-t.

- Te és a karaktereid – suttogta a fülembe. – Hiányoztatok.

- Te is hiányoztál nekem.

És igaz volt – így jó.

Következő rész... Hm.. Randizunk Steve Rogersszel.

11. Fejezet - Szuperhős.

Hello-bello! Most nem hinném, hogy a kedvencetek leszek, de nagyon örülök, hogy olvastok engem, drágáim. JÓ LENNE, HA ELOLVASNÁTOK EZT IS, MERT KELLENE TISZTÁZNUNK VALAMIT.  Na szóval. Sokan kérdeztétek tőlem, miért más annyira az angol és magyar változat. Ez elég egyszerű - azért, hogy ne találjatok túl sok spoilert. Jelenleg nincs túl sok közös a két verzióban, majd csak a közepén találkoznak össze. Egyrészt ez jó is, mivel kétszer olvashatjátok a drágáimat. A másik ok az, hogy mivel magyar az anyanyelvem, könnyebben írok magyarul és ezért többet tudok. :DKöszönöm, hogy olvastok, drágáim. Annyira boldog vagyok, amikor olvashatom azokat a csodálatos véleményeket, amiket nekem írtok! Igyekszem mindig gyorsan válaszolni, és nem is érzem, hogy köztünk a tipikus blogger-olvasó viszony van. Egy kis baráti kör, nem igaz?

Valaki azt is megkérdezte, miért Euphoria a történet címe. Nos, azért, mert szeretem a dalt. A nyaram különleges pecsétje. Felvetette, hogy van - vagy volt? - egy ilyen nevű blogger. Nos, semmi közös sincs a két dologban. (Plusz - pikáns jeletek lesznek benne, ezért is Eufória - azaz Euphoria. Olvastam még a Harry Potter és a Félvér Herceget, ahol Harry Lumpsluck Professzornak eufória-elixírt készített, ez pedig tetszett.)

Lehet, hogy majd közzéteszek itt egy-két dolgot, hogy mit miért, kit mikor, és hogyan neveztem el. Ez majd idővel nagyon fontos lesz. Na. Na. Na. Fecsegtem egy csomót. Linkelek egy számot, amiért olvashatnátok a fejezetet. Szerintem passzol - mármint az első feléhez. Az élet szép.

http://www.youtube.com/watch?v=iC8tP9Oo52Y

- Hogy ki vagy? – hebegtem-habogtam, az agyam még szüntelenül sokkos állapotban próbálta elemezni a hallottakat, de minden igyekezet olyan káoszt okozott a fejemben, hogy még pislogni is elfelejtettem. Meredten bámultam az előttem álló férfira, miközben a gyomrom egyszerre hányt bukfenceket és zsugorodott össze parányira a felismeréstől.

A szívem erőteljesen kifejezte szándékát, miszerint szétfeszíti a mellkasomat és kiugrik – azt hittem, huszonkét évesen át fogok esni egy komoly szívroham -, s a tenyeremből csavarni lehetett – képletesen – a nedvességet. Annak ellenére, hogy feltettem a kérdést, egyáltalán nem vártam rá választ – és úgy tűnt, nem is szándékozik újra kimondani –, az információ már eljutott hozzám és nagyjából feldolgoztam. (A nagyjából egy kicsit túl erős kifejezés a sokkos állapotomra.)

A történelem első szuperhőse állt előttem, arca esdeklő kifejezése lassú hullámokban ringatott vissza a valóságba.

Amerika Kapitány – viszonylag tájékozatlannak tekinthettem magam azok után, mennyire vakul nem vettem tudomást a gyanús körülményekről. Legszívesebben fejen kólintottam volna magam a figyelmetlenségem miatt, elvégre annyiszor elfogott már a gondolat, miszerint valamint titkol – alkalomadtán napokra is eltűnt, néha életjelet sem adott –, erre azonban egyáltalán nem számítottam. Valljuk be őszintén, az emberek legalább kilencven százaléka nem fontolgatná, hogy az egyik barátja esetleg szuperhős mivoltát rejtegeti előtte, nem igaz? Mégsem háríthattam másra a felelősséget, még akkor sem, ha a tárgy egy teljesen abszurd tény volt.

Az igazat megvallva, csak néha napján néztem a híradásokat – ami minden bizonnyal sokkal előbb felvilágosíthatott volna –, így nem hallhattam túl sokat róla. A tévémet csupán filmnézésre használtam, mert a rossz hírek, amiket az adások sugároztak mindig elfuserálták a hangulatomat. (Lydia néha beszélt a Bosszúállókról, s úgy gondoltam ő a legnagyobb fanjuk. Úgy tűnt, ha tudta is az igazat, nekem nem mondta el.) Egy szó, mint száz, az, hogy Amerika Kapitány egyenlő Steve Rogersszel sohasem rakódott össze bennem.

A kezembe temettem az arcomat. Találkoztam vele, mármint a Kapitánnyal és bekötöttem a sebeit. Azaz Steve-vel és… Úristen. Visszagondolva a Zöld Manós esetre, rájöttem, mennyire közel álltam az igazsághoz.

Vajon ez a titok megváltoztatta a szemléletemet vele szemben? Ahogy felnéztem rá és találkozott a tekintetünk, nem tudtam eldönteni. Egyszerre akartam távol tartani magamtól, s közelebb húzni. Éhség fogott el, valahányszor forró pillantását rám szegezte, ez ugyanakkor a taszításának gondolatával is járt. Érzelmekről beszéltem, képtelenségekről hadováltam.

- Nem tudom, mit mondjak – nyögtem ki végül kétségekkel tele. – Steve, mégis… miért nem mondtad el nekem?

- Tudom – mormolta alig hallhatóan, erőfeszítéseket kellett tennem, hogy meghallhassam. – Már az elején el akartam mondani neked.

- De nem tetted – mutattam rá a tényre. – Nem tetted, és most sem akartad, csak így történt. Mit gondolsz, meddig játszhattad volna velem ezt a játékot?

- Nem játszottam semmilyen játékot, Chealsea. – Hangosan felsóhajtott, már-már keservesen. – Ez mindig is igazi volt nekem.

- Ez olyan, mintha egy hazugságra építkeztünk volna. – És minden összedőlt. – Már az elején elmondtam, hogy az őszinteség a legfontosabb dolog nekem.

- Pocsékul éreztem magam miatta, de túl gyáva voltam, hogy azonnal elmondjam neked. – Testbeszéde megváltozott. Úgy kapkodott a válaszával is, akár egy fuldokló a mentőöv után. Talán attól félt, nem hallgatom végig. – Egyszerűen túlságosan szükségem volt rád. Még mindig van.

- Kinek? – sziszegtem. – Neked, vagy a Kapitánynak? Ja, bocs, ugyanazok vagytok. Biztos jót röhögtetek rajtam. Bevettem mindent, amit mondtál nekem.

- Még mindig a srác vagyok Brooklynból! – erősködött. – Még mindig ugyanaz vagyok!

- Nem tudok hinni neked – állapítottam meg, s akármennyire is fájt ez, attól még igaz volt.  Észre sem vettem, mikor kezdek el könnyeim patakokban záporozni a szememből, csak akkor csíptem el egy-egy sós cseppet, amikor azok legördültek az államon. – Akármennyire is próbálkozom, nem tudom elhinni, amit mondasz, Steve.

- Chealsea…

Félbeszakítottam. Nem tehette ezt velem – annyira fájt! Miért?

- Azt sem tudom, ki vagy. – Vettem egy mély lélegzetet, nem mertem ránézni, nehogy meggondoljam magam. – Most menj el, kérlek.

- De…

- Menj el, Steve.

- Rendben – szólt végül rekedtesen. Megijesztett a hangszíne, s ahogy szemem sarkából elcsíptem egy homályos masszát, megremegett az állam. Lassú léptekkel ment el mellettem, őrjítően, mintha elbúcsúzna. – Vigyázz magadra.

Aztán becsukódott utána az ajtó.

Az elmúlt hónapok eseményei lepörögtek a szemem előtt, párosulva egy-egy könnycseppel. Kismillió virág, mindenféle színben – a fréziák kiemelve. Egy. Hatalmas csokoládéhegyek, mert tudta, szeretem őket. Kettő. Közös filmnézés, hiszen ki nem hagyhatta, hogy tudálékosan ki oktasson, miért nem reális az Éhezők Viadala. Három. Főztem neki. Pocsék volt, mert nehezen bántam a kezemmel és elsóztam, mégis mindent megette, nehogy rosszul érezzem magam. Négy. Egyszer olyan fáradtan érkezett hozzám, hogy miután letelepedtünk az ágyamra rögtön el is aludt. Álmában néha-néha megszorította a kezem. Öt. Felhívhattam akármikor, ha a rémálmoktól nem tudtam aludni. Hajnali kettőkor sem morgolódott, beszélt hozzám. Hat. Egy délután elvitt a Central Parkhoz, csak, hogy megpróbáljunk madarakat rajzolni. Nem nevetett ki, én viszont hangosan kacagtam a kreációmon.  Nekidöntöttem a hátamat a vállának. Hét. Kerültem az autókat a balesetem után, igyekeztem nem taxival menni, és a zebrákon pedig egyedül sohasem mentem át. Így eshetett meg az, hogy a karjaiba vett és a hangos visításomat nevetéssel díjazva végigszaladt velem az úttesten. Nyolc.

A torkomat elszorította a zokogás, és lecsusszantam a fal mentén. A térdeimnek nyomtam a homlokom, s átkulcsoltam karjaimat alattuk.

Gyűlöltem magam, amiért ezt tettem – s leginkább azért, mert helyesnek tűnt.  Talán rossz helyen találkoztunk, és rossz időben. Ha máshogy ismerem meg, s az elejétől őszinte velem, a dolgok máshogy alakulnak közöttünk. Így azonban még szükségem volt időre.

***

Összekuporodtam az ágyon, szorongatva a takarómat. Aludtam egy keveset, de nem eleget ahhoz, hogy jobban érezzem magam. Hiába tömködtem magamba egy kis ételt, a visszájára fordult és egy pislogás múlva már távozott is belőlem. A gyomoridegem nem állt le, fokozatosan egyre rosszabb formációt öltött.

Aztán a helyzet még rosszabbra fordult, ugyanis egy kulcs kattant a zárban. Lydia nyilvánvalóan hazajött.

Reméltem, békén hagy és nem néz be, ám egy kiadós szöszmötölés – hazaérkezése után mindig pedánsan megigazítja a cipőjét és belenéz a tükörbe, hogy megigazítsa a külsejét – után az én ajtóm is kitárult. Bekukkantott, s amint meglátott, beleharapott az alsó ajkába. Határozottan halogatni akarta a beszélgetést, holott én már rég felkészültem rá. Közömbösen megvonogattam a vállamat, és intettem, üljön le.

- Nem kell mondanod semmit – suttogtam. – Nincs szükség rá.

- Tudom, hogy hallottad, amit tegnap mondtam. – A kezeit tördelte, kerülve a szemkontaktust. – Steve elmondta és… Chealsea, félreértetted.

- Nem hiszem, hogy bármit is félre érthettem. – Felemeltem egyik szemöldökömet. – Elég nyilvánvaló volt. Alig várod, hogy elmenjek innen.

- Nem erről van szó.

- Sohasem mondtam volna rólad ilyeneket, Lydia. Úgy sem, hogy igazak. – Nyeltem egy nehezet, nem akartam újra bőgni. – Nehéz időszakon mentem keresztül, ezt te is tudod, mégis úgy viselkedtél velem, mintha nem is a barátnőm, inkább egy fogyatékos lennék. Elegem van ebből, érted? Nem kell aggódnod azokért a csekkekért, kereshetsz új lakótársat.

- Miről beszélsz? – Ijedten felpattant a helyéről. –  Nem mehetsz el!

- Odaköltözöm az egyik barátomhoz. – Bíztam benne, hogy Ethan valóban nem bán majd egy női lakótársat. – Így lesz a legjobb.

- De hisz… - Nem találta a szavakat. – Te vagy a legjobb barátnőm, Cheals.

- Lehet. – Vettem egy mély levegőt. – Viszont ő nem bánja, hogy még nincs munkahelyem. Csak bajod lenne ebből, szóval ez van. Így döntöttem.

- Ne csináld ezt! – Megfogta a kezemet, és megszorította. – Nem érdekel, majd megoldjuk! Mindig megoldottunk eddig…

Átkoztam magam – megenyhültem.

- Akkor miért nem álltál ki mellettem? – Végigfutattam egyik kezemet a hajamon, eltűrve azt az arcomból. – Nagyon megbántottál, Lydia.

- Tudom. – Elhelyezkedett mellettem az ágyon. – Butaságokat beszéltem, aggódtam. Apuék már nem segítenek, és nem vagyok hozzászokva az ilyesmikhez.

- Hm.

- Ugye maradsz? – Reménykedve felcsillant a szeme. – Kérlek.

- Még gondolkodom rajta – válaszoltam, holott a válasz már megformálódott bennem. Túlreagáltam az egészet, belegondolva, Lydia indokait még nyers megnyilvánulásában is teljesen jogosnak találtam.

- Hoztam neked tortát. – Mosolygott rám. – Csokisat. Mit szólnál, ha ennénk belőle? Hozzak egy szeletet?

- Csokis? – Fontolgattam a dolgot, végül rábólintottam. – Legyen.

- Aztán mesélhetnél – jegyezte meg. Kiment a konyhába, s hallottam, ahogy kinyitja a hűtő ajtaját. Tányérok csörögtek és villák zörögtek, aztán két perccel később már a szobámban zsonglőrködött. Miután az ölembe helyezte a tálcát, kiöntött nekem egy pohár kólát. – Mi történt veled tegnap este? Steve nem tudta elmondani rendesen, olyan ideges volt.

- Steve itt volt?

- Aha – helyeselt. – Szerintem nem is aludhatott semmit, pedig elég rosszul festett. Felkutatta utánad az egész várost, de nem talált meg. Mondtam neki, hogy nyugodjon le, mert tudom, nem csinálnál butaságot és holnap mindenképpen megkeresünk téged.

Nem akartam kijavítani, úgy gondoltam, jobb eltitkolni előle a baklövésem. Semmi kedvem nem volt végighallgatni a letolását.

- Nehéz nap volt a tegnapi – erősítettem meg, apró darabokra törve a csokoládétól duzzadó süteményt.

- Nem dadogsz – jegyezte meg csodálkozva.

- Igen – helyeseltem. – Dr. Morse azt mondta, a hiba egy ideiglenes változat. Ez van.

- De hisz ez csodálatos! – Tapsikolni kezdett. – Erre iszunk! Mármint kólát. Na… és milyen érzés huszonkettőnek lenni?

Megforgattam a szememet. Be nem állt a szája. Jellemző.

- Fantasztikus – ironizáltam. – Semmi különös.

- Még nem adtam oda az ajándékodat – jutott eszébe hirtelen. – Együk meg a tortát, aztán odaadom. Szerintem tetszeni fog, bár tuti nem múlhatom felül az övét.

- Kiét? – Bennakadt a levegő. Pontosan tudtam, kiről van szó.

- Hát Steve-ét! Nem adta oda neked? – hüledezett. – De hisz ott van asztalon!

- Micsoda? – Most először pillantottam az üvegasztalomra, s valóban ott hevert egy ajándéktáska. Nem törődve, hogy még csak a felét ettem meg a tortából, lecsusszantam az ágyról és megragadtam. Ezúttal már idegességtől remegő kezekkel tártam szét. Egy cérnaszál szakított el attól, hogy elsírjam magam. Összepréseltem az ajkaimat. A Futótűz.

- Nyisd ki! – nevetett a legjobb barátnőm, szája félig tele. – A legelejét!

Úgy tettem, ahogy javasolta, s összeszorult a torkom. A legelső kiadás, Suzanne Collins alá is írta. Csak egyszer említettem neki, hogy álmom egy dedikált könyv az írónőtől, és megjegyezte. Talán tényleg fontos voltam neki.

Végighúztam az ujjamat a gyönyörű borításon, könnyek gyűltek a szemembe. Figyelt rám. Törődött velem. Valóban fontos voltam neki.

De akartam én ezt? Akármennyire akartam őt, akármennyire vágytam rá – féltem a világától, és ez abban a pillanatban meghatározott mindent.

***

- Ethan? – kopogtattam az ajtaján újra, s megkönnyebbülésemre végre hangokat hallottam kiszűrődni a lakásából. Nagy nehezen találtam meg az utat, elvégre nem túl sokra emlékeztem. – Itthon vagy?

Egy kiadós alvás – több mint hat óra –, s fürdés – beleértve a bőgést a zuhany alatt – után immáron nagyjából összeszedtem magam. Ethan megígérte, hogy elvisz vacsorázni, míg aludtam üzenetet is küldött, hogy ha tudok, menjek át hozzá.

- Szia – mosolygott rám kisfiúsan, ahogyan beinvitált a lakásába. – Azt hittem, már nem is jössz fel.

Megpróbáltam mosolyogni. Még mindig ramatyul éreztem magam.

- Megígértem – dörmögtem. Lehuppanva a kanapéra, a kezembe vettem az egyik díszpárnáját. – Van terved akkor?

- Rendeltem kínait. Remélem, szereted. – Egy tálcányi dobozzal ballagott vissza hozzám, miután egy kitérőt tett a konyhában. – Szezámos csirke, édes savanyú mártással. Egy kis sushi, és valami, aminek nem tudom kiejteni a nevét.

- Ideje felvenni azokat a kínai órákat – gúnyolódtam. – Egész jól felkészültél.

- Nem tudtam, mit szeretsz. De ha ez nem jó, rendelhetek mást is!

- Tökéletes – nyugtattam meg. – Enyém a csirke és a mártás. Nincs kedvem Nemóhoz.

- Úgy látom, nem sikerült túl jól az a beszélgetés – tapintat nélkül vágott bele, míg én a pálcikákkal szórakoztam. Dühösen lecsaptam őket az asztalra, és a villáért nyúltam. – Erről beszélek. Mesélj egy kicsit.

- Nincs mit mesélnem – hazudtam. – Nem jönnek össze a dolgok.

- Pedig szuperhős – csodálkozott küszködve a falattal. – A csajok buknak a szuperhősökre.

Majdnem elejtettem a dobozt.

- Ne mondd, hogy te is tudtad! – Elvörösödött az arcom. – Ethan!

- Miért, te nem? – Összeráncolt szemöldökei egyvonalban találkoztak. – Ő egy háborús hős! Róla írtam az első esszémet középiskolában, még mielőtt megtalálták.

- Fantasztikus – bosszankodtam. – Mindenki tudta, csak én nem!

- Ez nem gáz, Chealsea – tette vállamra a szabad kezét. – Steve nincs benne a kötelező tananyagban, és nem mindig mondják a nevét. Nem gáz.

- De, ez gáz! – pufogtam. – Ijesztő, mennyire vak vagyok! Hiszen néhányan még meg is bámulták!

- Mi történt köztetek?

- Barátok vagyunk. Azaz voltunk. Mit tudom én! – Beletúrtam a hajamba. – Elküldtem. Összekaptuk a port. Vagyis inkább csak én akadtam ki.

- Ez érthető, el kellett volna mondania – fogta az én pártomat. – Az tényleg nem a te hibád.

- Aha… - Továbbra sem szűntem meg gondolkodni. Az agyamban forogtak a berozsdásodott vaskerekek, és ezt ő is észlelhette, mert lerakta a dobozt és felpattant.  Mit csinálsz?

- Tudod mit? Elterelem a figyelmed. – Bolond arcot vágott, és kibiggyesztette a nyelvét.

- Béna vagy – kritizáltam. – Ülj le!

- Ahogy parancsolod, úrnőm! – Letérdelt előttem, kutyamód lihegve. – Parancsodra várok!

- Te bolond vagy – nevettem. – Állj fel!

- Ellentmondásokba keveredsz – vádolt meg. – Most üljek, vagy álljak? Ebbe még a Windows is belefagyna, Isten áldja Bill Gates-t!

- Mi ez a kocka duma? – Megböködtem a mellkasát. Aztán hirtelenjében a mosolyom elhervadt. Visszagondoltam, mennyit nevettem együtt vele. – Köszi, Ethan.

Visszahelyezkedett mellém, és átfonta egyik karját körülöttem. A vállára hajtottam a fejemet, belélegezve illatát.

- Szívesen lennék a barátod – suttogta, megtörve a csendet. – Szeretnék segíteni neked, és ezért kerestem fel az egyik ismerősömet.

- Tessék?

- Nem most akartam elmondani, de látom, mennyire rosszul érzed magad. Ez talán egy kicsit jobb kedvre derít. – Megérintette a kézfejemet. – Szóval találtam neked munkát. Középiskolában állandóan én írtam Harry Osborn háziját, szóval lógott nekem egy szívességgel. Lesz holnapután egy megbeszélésed az apjával, Norman Osbornnal. Tudod, ő az OSCORP vezérigazgatója.

- És… milyen munka?

- A titkárnője leszel – mesélte. – Harrynek az is elég volt, hogy azt mondtam, csinos vagy, de eltartott egy kis ideig, míg meggyőzte az apját. Norman elég kritikus személyiség, de aztán valahogy sikerült rászednie.

- Ethan – krákogtam. – Ethan…

- Örülsz?

- Hát… Hát persze! Azt sem tudom, mit mondjak! – Ragyogó vigyort villantott rám, aztán ez egy meglepett kifejezésbe torkollott át, mert olyan szorosan megöleltem, hogy csak zihálása jelezte, nem kap levegőt. Engedtem egy kicsit. – Köszönöm.

- Nincs mit! – Tette kezét a hátamra. – Csak mosolyoghatnál végre. Látod, idővel minden rendbe jön!

Igaz, ismertem el magamnak. Viszont…

Amennyire örültem az új hírnek, annyira akartam ezt megosztani Stevevel.

Ethan velem volt, és jelenléte felmelegített, kellemes bizsergéssel járatott á. Kedveltem őt, egy nagyon jó embert ismertem meg benne az alatt a röpke néhány óra alatt, amit együtt töltöttünk. Neki köszönhetem, hogy nem történt tragédia azon az estén és biztos voltam benne, hogy örök időkig hálás leszek neki a segítségért.

De Steve kellett nekem – és ez megijesztett.

Még egy megjegyzés: Azért ez is megmutatja Chealsea jellemét, és a történet realistaságát. Nem fog egyből Steve karjába ugorni, hogy "yeah, szuperhős vagy és ezt eltitkoltad előlem hónapokig, de szexi vagy úgyhogy szeretlek". Szeretem őt és érthető, hogy fél. Az ember mindig is félt olyan dolgoktól, amit nem ismer. Természetünk megalapozója! Puszi!

Hír. Hír. Hír.

Valljuk be őszintén, nem terveztem, hogy új történetbe kezdenék. Tényleg nem, elvégre tökéletesen boldogultam az Euphoriával, s ez a folyamat még mindig tart. Büszke vagyok Chealseare, ő számomra a legkedvesebb.

Azonban tegnap éjszaka álmodtam. Olyannyira tetszett, hogy gondoltam belefonom Steve és Chealsea történetébe, mint egy új szál, most azonban más döntésre jutottam. Hosszasan elemeztem a dolgot, nem vágtam egyből bele. Napokig őrlődtem, bár senkinek sem említettem.
Lenne itt egy új sztori, szintén Bosszúállókos. (Nem árulom el, melyikről - egy biztos: nem Steve és az illető talán nem is jófiú!) Chealsea Roth ebben az univerzumban is létezik, a két főhősnő élete természetesen összefonódik majd, ám, mint Chealseaé is, az övé is elkezdődött valahol.  Nem terveztem konkrét fejezetszámot, azonban ez jóval rövidebb lesz, mint az Euphoria. 

Hamarosan jelentkezem az ügyet illetően, addig is, a prológusból egy kis részlet:

"- Hallottad már mi történt azzal a fiúval, aki farkast kiáltott? Újra s újra megtette, míg egy idő után már senki sem figyelt rá - mosolyogtam nyájasan, színjátékom összeszedett és profin begyakorolt. Játszi könnyedséggel ugrottam át az olyan akadályokat, mint mások manipulálása, valahogy már gyerekkoromban is művészien űztem a hazudozást. A társam gyakran emlegette, hogyha nem épp ügynöki pályára adtam volna a fejem, könnyűszerrel színészként is megállnám a helyem. - Veled is ez fog történni, hiszen senki sem vesz komolyan.

- Midgard hamarosan megsemmisül  - jövendölte sötét, rekedtes hangján. - Elpusztul majd, s én nevetve nézem végig a haláltusátokat, szánalmas férgek!"

Tippek? Valószínűleg új blogra kerül, tekintve, hogy nem Amerika Kapitányos.
Vajon ki lehet a főszereplő a főhősnőm mellett? Hm. Hm. 

Igen, jól sejted, a nő SHIELD ügynök, viszont kitalált! *friss*

10. Fejezet. - A titok.

Megjöttem. Újabb rész, és egy csattanó! :D

Puszi!

Fogalmam sincs, melyik lepett meg jobban – a Steve arcán átvonagló milliónyi érzelem áradata, vagy az Ethan mogyoróbarna szemeiben csillogó meglepettséggel kombinált rajongó fény. Olyan érzést keltettek bennem, mintha teljesen lemaradtam volna – az egyébként el sem kezdődő – beszélgetésről. Megkövültem helyeztem egyik lábamról a másikra a testsúlyomat, keresve az egyébként felesleges szavakat. Még magamnak sem mertem tudomásul venni a gyomromban ficánkoló pillangóáradatom, sem pedig azt, mennyire félreérthetőnek tűnt a szituáció. Eléggé megviselt külsőmet nézve, hozzáadva a számára – és valójában számomra is – teljesen idegen férfit minden bizonnyal érdekes végeredményre juthatott.

- Te mit keresel itt? – Kiszaladt a számon, már nem bírtam megállapítani. Inkább vádolásnak tűnt, mintsem kérdésnek, ám ezt egy cseppet sem bántam. Azok után, amin keresztül mentem az elmúlt két hónapban megengedhettem magam, hogy legalább egy alkalommal azt csináljak, amihez kedvem tartja.

Vett egy mély levegőt, mielőtt belekezdhetett volna. Kék íriszei belemélyedtek az enyémbe, esdeklően és lágyan, megrengetve alattam a földet. Bármi is lepett el valahányszor ráfüggesztettem pillantásomat, határozottan nem a javamra szolgált.

- Beszélni szeretnék veled.

- Én… Megyek – szólt Ethan gyorsan, megérintve a karomat. Megérezhette a közöttünk lévő feszültséges, ezért bátorítóan megszorította azt. – Később felhívlak, rendben? Megbeszélhetnénk az a vacsorát ma estére, megmutatnám azt az éttermet, amiről meséltem hazafelé.

- Oké – leheltem alig halhatóan, villantva felé egy elfuserált mosolyt. Mindketten tudtuk, hogy ez egy legkevésbé sem volt őszinte gesztus, szemlélve a körülményeket. – És… még… gondolkodom. Az ajánlatodon.

- Felesleges elhamarkodnod akármit is, leszedem azt a hirdetést. Ha esetleg nemet mondasz, még mindig felrakhatom újra. – Miért viselkedett velem ennyire kedvesen? Sok olyan embert ismertem, aki csak azért adta a szépen, hogy aztán megpróbálhasson engem vagy ismerőseimet az ágyába csalni, ám Ethan Mackenzie őszintén kedves, jóindulatú beállítottságú srácnak bizonyult. Elismerte, tetszem neki, mégsem nyomult olyan eszeveszettül rám és ez imponált. Ennek ellenére sem hanyagolhattam el a bennem hurrikánként végighasító vágyakozást, s a jól hallható szívdobbanásaimat. Benedvesedett a tenyerem, ahogy a pulcsim zsebének belsejét piszkáltam.  – Vigyázz magadra, Cheals.

- Te is. – Sután integettem neki, titkon remélve, meggondolja magát. Szembenézni a számomra jelentős fejfájásokat okozó emberekkel nélküle idegessé tett, minden magabiztosságom a távozásával elszállt.

Egészen addig néztem utána, míg el nem tűnt a sarkon. Csak lassan, megfontoltan fordítottam vissza fejemet, ajkamat erősen beharapva. Igyekeztem elővarázsolni a sokkal keményebb, büszkébb oldalamat.

- Nem hiszem, hogy van bármiről is beszélni valónk – suttogtam rekedtesen, előhalászva a kulcsomat a farmerzsebemből. Beleillesztettem a zárba, és határozottan elfordítva azt arra készültem, hogy színpadiasan otthagyjam őt, ám ekkor nem várt módon megfogja a kezemet és az övéibe zárta azt.

- Szerintem van. – Megköszörülte a torkát. – Tudom, hogy van.

- Nézd, ez nevetséges. – Nem tudtam, fel-e tűnt neki, hogy gondtalanul beszélek. Magam sem értettem, miért sikerült ilyen gyorsan áthidalnom a problémáimat, még a doktornő elmondásai alapján sem. – Szerintem tekintsük ezt lezártnak.

- Nem akarok semmit „lezártnak” tekinteni, csak hallgass meg, kérlek. – Megsimogatta a kézfejemet, holott megpróbáltam azt kirántani onnan. – Chealsea…

- Csak nem unatkozik a barátnőd? – Nem érdekelt, hogy engedtem lehullani az álcám darabkáit még mielőtt teljesen felépítettem azt. Megalázott engem, jobban, mint eddig bárki. Megsebzett.

Követett engem, ahogy beléptem a lakásba és ledobtam a cipőmet. Összefontam karjaimat a mellkasom előtt, és felemeltem az egyik szemöldökömet.

- Jöttél velem szórakozni, nem igaz? Abban pompás vagy!

- Nem erről van szó!

- Akkor miről van szó, Steve? Felvilágosíthatnál, mert képzeld, nem értem. – Hirtelen ötlettől vezérelve megütöttem a karját. A vérem dühöngve forrt az ereimben. –  Én csak azt tudom, hogy megbeszéltünk valamit, azután egy hétig nem voltál hajlandó visszahívni. Aztán amikor azt hittem, végre reagáltál, kiderült, hogy a te kis drágád akart szórakozni velem!

- Sharon és én nem vagyunk együtt.

- Órákig vártam rád, érted? – Ügyet sem vetettem a mondandójára. –  Órákig! Ezek után azt hiszem, semmi keresni valód sem itt, sem a közelemben. Menj el, légy szíves.

- Fontos vagy nekem! Nem Sharon, hanem te.– Túlkiabálta a feltüzelt hadarásomat, s emiatt tettem egy lépést hátra. Ő azonban megunta az eltaszítását és felém araszolt. Ki akartam kerülni, de aztán a hátam nekipréselődött a hideg falnak: reflexszerűen reagáltam, ennek következtében érintkezett a mellkasunk. Még sohasem csinált ilyet. – Azt hiszed, én így akartam? Tényleg? Azok után, amit végigcsináltunk ketten?

- Mégis mit kellene… gondoljak? – Elgyengültem. – Nem magyaráztál meg semmit, csak ködösítesz. Beállítasz Sharonnal a volt munkahelyemre, végignézed, ahogy kirúg és te állsz ott, ahelyett, hogy megvédenél. Aztán hagyod, hogy egy hétig aggódjak miattad – mert piszkosul aggódtam. Nem reagálsz, nem veszed fel a telefont és úgy féltem, történt veled valami…

Óvatosan felemelte a kezét és megérintette az arcomat. Végigfutatta az ujjait a bőrömön, ami felperzselődött. Hirtelenjében alig kaptam levegőt.

- Anya úgy beszélt velem, mint egy kóbor kutyával – susogtam, aligha nyomva el a szívem eszeveszett vágtáját. – É-És… Lydia…

- Hallottam. – Elsöpört egy kósza tincset a hajamból. – Nézd, én…

- Ne csináld ezt velem, kérlek. – Megfogtam a kezét, és kicsusszantam a helyről. A józan eszem visszatért s eszem ágában sem volt újra közel engedni őt magamhoz. Túlságosan is megbántott, hogy kész legyek újra megnyílni előtte. – Csak ne tedd ezt, mert most már nem veszem be.

- Chealsea...

- Ne – krákogtam megsemmisülten. – Nincs szükségem a kábításra, épp elég nehéz volt a tegnap éjszakám.

- Egyáltalán hogy jutott eszedbe ilyen butaságot csinálni? – A homlokán keletkező ráncok elsimultak. – Van fogalmad róla, milyen veszélyes ez?

- Nem az apám vagy, hogy magyarázkodnom keljen neked, Steve. – Ekkor azonban a mellkasához kapott, s egy pillanatra eltorzult az arca. A pánik azonnal ellepett, minden hátráltató tényezőre fittyet hányva. – Mi a baj?

- S-Semmi.

- Akkor nézz rám. – Odasétáltam hozzá, és mielőtt tiltakozhatott volna, szétgomboltam az első gombot. – Mi történt veled? Mondd az igazat!

- Ne – tiltakozott, s meg akart állítani, ám állhatatosságomnak köszönhetően mégis szétnyitottam a ruhadarabot. Szemeim hatalmasra nyitódtak a döbbenettől, a látványtól földbe gyökereztek a lábaim.

- Ú-Úristen – hebegtem. Remegve érintettem meg a hatalmas vágásnyomot a szíve alatt. Gondosan bevarrták és leápolták, a körülötte lévő vörös nyomok és az azokat övező lila véraláfutások mégsem kecsegtettek semmi jóval. Halálra ijedtem, ezerféle kép villant le a szemem előtt, különféle variációk, hogyan szerezhette őket. – Mi történt, Steve?

- É-Én…

Habozott, biztosan azon merengve, elmondhatja-e nekem. Tétovázott, egyik lábáról a másikra helyezve a testsúlyát. A tapintásom alatt lüktetett a bőre, elképzelni sem tudtam ennek fájdalmát.

Mi történhetett vele? Ki támadta meg? Miért? Ez volt az ok, amiért nem reagált az elmúlt néhány napban?

- Ez így nem mehet tovább – törtem meg végre a beálló csendet. – Beszélned kell hozzám, Steve. Barátok vagyunk.

- Nem lehet.

- Miért nem? – akartam tudni alig hallhatóan. Újra belefogtam. – Miért nem?

- Ez… - A hangja elcsuklott, harcolt saját magával. – Ez túl veszélyes neked.

- Mibe keveredtél, Steve? – Erőltettem, mert szükségesnek tartottam a válaszát. Ideje volt letisztázni közöttünk a dolgokat, mert szétvetett a felgyülemlő idegesség és aggodalom. Amennyire mérges voltam rá, olyannyira félelemmel töltött el annak a gondolata, hogy bajba sodorta magát. – Most már el kell mondanod.

Steve a padlóra szegezte a tekintetét, tüntetően nem nézett rám. Az állát lassan emeltem fel, és bátorító mosolyt produkáltam, bár ez nem aratott túlzott sikert. Továbbra sem olvastam ki semmit sem a szeméből, holott akadtak olyan alkalmak, amikor még nyitott könyvként állt előttem.

- Számíthatsz rám.

- Ezzel nem.

Sóhajtottam.

- Ha meg sem próbálod, tényleg nem fog összejönni. – Egy kissé oldalra döntöttem a fejemet, semmi másra nem vágytam jobban, mint egy kiadós fürdésre és egy fogmosásra. Valószínűleg még mindig bűzlöttem az alkoholtól. – Nem is voltam sohasem a barátod, nem igaz?

- Mégis miről beszélsz?

- A barátok megbíznak egymásban, Steve. – Összepréseltem az ajkaimat, úgy meredtem rá. Láthatóan nem győztem meg, nem is a manipuláció volt az indok a mondanivalóm mögött. – Eddig csak én beszéltem, mindig én, én, én… Te sohasem nyíltál meg előttem.

- Nekem ez nehéz – ismerte el. – De te vagy az egyetlen, akit… nem… nem akarok elveszíteni.

Még sohasem mondott nekem ilyeneket azelőtt, ezért is kapott el teljesen a sokk. A szemeim kápráztak, az agyam feladta a szolgálatot és engedtem, hogy szemeim levándoroljanak az ajkaira. Csak a furcsa levegővételének köszönhettem a kizökkentésemet, mert közel álltam a teljes zárlat beálltához. Azonban szerencsére valami megnyomhatta bennem a „reset” gombot.

- Akkor mondd el végre, mi történik veled.

- Chealsea, pontosan ezért nem szeretném elmondani.

- Félsz, hogy meghátrálok, ugye? – Beletúrtam a hajamba. Azt sem tudtam, a fejem a nyakamon van-e, olyan sebességgel röpködtek a fejemben a furcsábbnál furcsább képzelgések. – Akkor tényleg nem ismersz engem.

 - Nem erről van szó. – Fáradtság lepte el az arcát, majd lehunyta lélektükreit, s egy hatalmas szusszanással újra kinyitotta azokat. – Már az első találkozásunknál is meglepődtem, miért nem tudsz róla.

- Miről?

- Ezt próbálom elmondani – válaszolta. – Meglepődtem, mert… rengeteget szólnak a híradások erről. Láttál is, mégsem ismertél fel.

Az ablakomhoz araszolt, elmélázva bámult le a tömegre, ami New York utcáit jellemezte. Úgy látszott mintha nem akaródzna fojtatni, ezért meg kellett szólalnom.

- Miről beszélsz?

- Arról, hogy ezért figyeltem fel rád. – Halványan elmosolyodott, ennek ellenére ez keserű ábrázatot kölcsönzött neki. Végigsimította a függönyömet. – Kedves voltál, közvetlen és tényleg csak egy átlagos férfinak néztél. De én nem vagyok az. Néha azt kívánom, bárcsak az lehetnék.

- Micsoda?

- Nagyon régen születtem, és sok mindenen mentem keresztül. Ezért nem védhettelek meg Sharon előtt, s nem adtam életjelet az elmúlt egy hétbe. Hogy titokban tartsam ezt, titkolóznom kellett. Hazudtam neked, és őszintén sajnálom. Meg akartalak védeni, és még mindig szeretném. Az olyanok, akik rosszat akarnak, nem tudhatják meg, hogy te vagy a gyenge pontom.  - A napfény átsütött a felhőtakarón, megvilágítva az arcát. – Én vagyok Amerika Kapitány. 

9 fejezet - Töréspont 3/3

Hát, megjöttem. Tegnap akartam felrakni a fejezetet, de sajnos valami közbejött, szóval ma sikerült. Kikaptam a félévimet, és büszke vagyok magamra, úgyhogy ez is motivált a fejezet megírásában. Ez az eddigi leghosszabb fejezet, bár nem állítom, hogy annyira tetszik. (Mostanában nem igazán vagyok megelégedve a munkáimmal. Ez van.)

Olvasgatom - és természetesen válaszolgatok - a kommenteiteket és mindig megmosolygok, amikor a "vaslapát" szót megpillantom. Úgy tűnik, sokatok szeretne nekimenni Sharonnak vaslapáttal. Hajrá, skacok!

Szeretlek titeket, és kérlek, ne utáljatok a fejezet miatt. Tudom, hogy mindannyian Chealsea/Steve pártiak vagytok és ők az igazi párosok. Ne ijedjetek meg, kérlek. Persze "utállak" kommentekkel bombázhattok, én élvezem!:D Puszi!

Megígérte. Megírta. Megbeszéltük. Eljön. Ezeket hajtogattam magamnak.

Én tényleg elhittem, hogy ott lesz.

Visszaszámolva majdnem három teljes órát várakozhattam – lefoglaltam azt a padot, ahol eddigi találkozásaink alapján törzshelyünknek mondhattam –, nem törődve azzal, mennyire nevetségesen festhetek azok szemében, akik már háromszor elmentek mellettem aznap. Nem érdekelt, mert – az igazat megvallva túlságosan is elvakultan, egy tini lány érzelmi szintjével – hittem benne.

Tudni kell, hogy New Yorkban még kora ősszel is előfordult a hideg időjárás, ezért lehelnem kellett a kezeimet – a tüdőm furcsa, hörgő hangokat is kiadott –, hogy ne bizseregjenek már annyira a csípős szél hatásától. Ahogy telt-múlt az idő, már nem csak a testem körül éreztem a fagyot. Úgy tűnt, a lelkemet belepte egy jégréteg, s ahogyan egy csapat lány nevetve kezdett mutogatni rám, nyomban egy csákánnyal ütögetni kezdték. Annyira megalázó volt! Százszor rosszabb, mint a legjobb barátnőm árulása vagy anyukám kiborulása.

A legpocsékabb születésnapot tudhattam magam mögött – tekintve, hogy alig egy óra maradt már csak belőle –, amin egyúttal arra is rá kellett jönnöm, nekem nincsenek barátaim. Sem Lydia Northwell, sem pedig Steve Rogers nem vette annyira a fáradtságot, hogy kiálljanak mellettem. Mindannyian elvesztették a hitüket bennem még a folyamatos próbálkozásaim – beleértve a rendkívül hosszú beszédórák és lelki fröccsadagolási terápiákat – ellenére is. A hátamba döfött késük erősebb hatást gyakorolt rám, mint eddigi életem során bármi más.

Beszédhibás voltam, de nem pedig egy kirakatba zárt majom. Miért vesztettem hát el minden számomra fontos embert magam körül?

Ahogyan ez a gondolat átsuhant az agyamon, mentem felpattantam az ülőhelyemről, és átdobva a táskámat a vállamon, immáron startra készen indultam el. Ám ekkor – villámcsapásszerűen – valaki olyan nevetést hallatott, ami a kígyók jellegzetes sziszegésére emlékeztetett.

- Szegény pici d-d-dadogós Chealsea. – Olyan sebességgel fordultam hátra, mintha a testemnek nem járna fájdalommal. Szembenéztem az alig ismert, de máris gyűlölt nőszeméllyel. Platinaszőke haja lágyan ölelték körbe az arcát, összehasonlítva hozzám ijesztően tökéletes benyomást keltett. (Bár hozzá kell tegyem, telekente magát sminkkel.) – Nem sikerült a randi, nem igaz?

- Te mit keresel itt? – Minek kérdeztem meg? Miért érdekelt? Talán, ha akkor lelépek, nem indulok meg még jobban azon a nyomorult lejtőn!

- Tényleg azt hitted, hogy számítasz neki? – Sharon összefonta karjait mellkasa előtt és oldalra billentett fejjel győztesen mosolygott. Szavai úgy visszhangoztak a fejemben, mint amikor az általános iskolai kiránduláson az egyik osztálytársaim egy barlangban (meg nem mondom, melyikben) az akusztikával viccelődtek, s mindenféle ökörséget kiabáltak, hogy ugyanezt ötszörösen hallgassák vissza. – Elárulom, nem érez mást irántad, csak szánalmat. Mit gondolsz, miért nem jött el?

- Honnan tudsz erről? – Nem bakiztam. A hangom egész bátornak csengett. – Egyáltalán mi közöd van hozzá?

- Velem sok mindent megbeszél – csicseregte dallamosan, mutatóujja köré tekerve egy szőke tincsét. – Tőlem kért tippeket, hogyan rázhatna le téged, például.

Akármennyire is mérges voltam rá, abszurdnak tűnt az ötlet.

- Steve nem ilyen.

- Persze a kritérium az volt, hogy ne bántsa meg az érzéseidet, elvégre ő egy végtelenül rendes srác. – Felemelte egyik szőke szemöldökét. – Különben is, van bennünk jóindulat. Hiszen mindenki tudja, hogy a családod szégyene vagy, és a barátaid sem a barátaid. Miért tetőzné hát a fájdalmaidat?

- Te t-t-teljesen be vagy kattanva – dühöngtem, ideges kacajomtól bizonytalanabb lettem. – Nincs időm a játékaidra.

- Hogy mondtad? N-N-Nincs i-i-időd? – Megrándult a kezem a zsebemben, közel álltam a pofon csapásához, holott Barbara kifejezetten kiemelte, ne erőltessem meg a csontjaimat egy jó darabig.

Ráfintorodtam, de amint megkezdhettem volna az utamat – nem érdekelt többé Lydia otthon tartózkodása – hazafelé mondott valamit, ami teljesen kihozott a sodromból és zúzta össze a megmaradt nyugalmamat.

- Szegény Steve – dorombolta, megnyalva bénán kikent ajkait. –  Milyen kár, hogy nem tudja megválogatni, kivel áll össze. A söpredéket is felszedi az utcáról, nem igaz? Én küldtem az üzenetet, mert tudtam, sohasem jönnél el, ha nem így tenném. Kiélveztem, amint itt nézhettelek szerencsétlenkedni. Talán most már felébredsz és rájössz, hogy egy olyasfajta ringyó, mint te, sohasem érdemelheti meg az én hősömet.

Lehunytam a szememet, és elszámoltam háromig, mielőtt döntöttem. El kellett gondolkodnom azon, vajon megbánást tanúsítanék-e, ha megtenném? Határozott nem.

Így hát összepréselt ajkakkal tántorodtam meg a helyemen, s átszeltem a közöttünk lévő kicsiny távolságot. Még a talpam sem érte a földet, amikor hirtelen a hajáért nyúltam és olyan erővel húztam meg, hogy nyivákolva hajolt előre.

- Idefigyelj szöszi – morrantam fel, és erősebben markoltam. A meglepettségtől csak jajveszékelésre futotta a számára. – Most lett elegem a játszadozásaidról. Takarodj a közelemből, vagy letépem a hajhosszabbításod és úgy ellátom a bajodat, hogy a hősöd rád sem ismer majd! Fogd magad, és szórakoztasd magad valaki más életének a tönkretételével, v-világos?

- Semmi nem vagy, csak egy fogyatékos! – Rikácsolása bántotta a füleimet. Eleresztettem és azonnal hátrált néhány lépést. Megrökönyödtem a kirohanásomtól, ezzel egyúttal nemes elégedettség forrongva száguldott végig az ereimben. – Azt hiszed, van esélyed nála? Ő az enyém!

- Te tényleg nem v-vagy normális – állapítottam meg a fejemet fogva. Hasogatott és tudtam, túlzásba vettem a dolgokat. – Ne keress, és legfőképpen ne zaklass engem. Jó lenne, ha leszállnál rólam.

- Féreg!

Felemeltem a szemöldökömet. Hát tényleg nem létezett nála méltóság? Én a helyében a csendben elballagást választottam volna. Ez is megmutatta, két ember mennyire különbözhet.

- Van egy remek barátod. – Fel sem ismertem a saját krákogásomat, olyan idegen élt hagyott benne a keserűségem. – Úgy látom, pénzből sincs hiányod. Minden rendben van veled, mégis utánam kajtatsz. Meg sem próbállak megérteni, mert szerintem valami nem oké, mármint a fejedben. Menj inkább haza, és aludd ki magadat.

- Ő nem az, akinek hiszed – kiabálta utánam, ám én nem készültem megállásra. El kellett szabadulnom a gondoktól, lehetőségeim szerint minél hamarabb. – Majd meglátod! Majd meglátod!

Igen. Megláttam – de erre térjünk vissza később.

A táskámban a pénztárcámért kutakodtam, a fejem olyan erősen lüktetett azt hittem, összeesem. Utaltam vagy sem, de előhalásztam a kis kék dobozt, amiben a felírt gyógyszeremet tartottam, és egyszerre két darabot is bevettem. Nem érdekelt.

Megtántorodtam a helyemen, várva, míg lecsusszan a torkomon. (Víz hiányában elég fájdalmasnak bizonyult, mivel percekkel később is olyan érzetet adott, mintha még mindig a torkomban lenne.) Kisvártatva a mellettem álló italbolt felé meresztettem a szemeimet. Ha egy mini tortát már lekéstem venni, még koccinthattam magammal a huszonkettedik születésnapom alkalmából.

Így kötöttem ki azon a hídon, teljesen lezúzva, átkozottul részegen. Nem voltam büszke rá, de megtörtént és vissza már nem pörgethettem az eseményeket.

Azt mondják, ami történt, azt megváltoztatni már nem lehet és nekem, azért a pár órányi élvezetért – a féktelen szabadságért és indokolatlan boldogságért – megérte.

***

 Napsütés. Fény. Meleg és— te jó isten!

Ezek voltak az első gondolatok, amik eszembe jutottak, ahogy megfordultam a kényelmes kanapén és lecsusszant rólam a takaró. Takaró?

Azonnal felpattantam, az engem kínzó macskajaj ellenére is. Körülnéztem, és legnagyobb meglepetésemre a helyiséget kicsit sem találtam ismerősnek. Mégis merre lehettem? Tekintetbe véve, hogy még mindig az elfogyasztott alkoholmennyiség és az előtte bevett gyógyszerek bódító hatása alatt lehettem egy bizonyos szintig, az agyam nem kapcsolt olyan gyorsan, ahogy szokott.

- Hát felébredtél – üdvözölt egy ismeretlen férfihang. Arra fordítottam a fejemet és egy kedves, körülbelül velem egykorú férfi nézett velem szemben. Jólöltözött, fekete farmert viselt, amit egy hozzá remekül passzoló szürke pulcsival egészített ki. Az ingje gallérja elegánsan kilátszott, ahogy azt a divatlapokban – amiket például folyamatosan nyálaztam a kórházban eltöltött felesleges időm során – mutatják. Ízlésesen kócos barna haja a létező minden irányba meredezett felfelé, mogyoróbarna szemei a reakciómat keresve megvillant ijesztően tökéletes, fekete szempillái alatt. Két kávéscsészét tartott a kezében és mielőtt kérdésáradatomat rázúdítottam, lerakta őket a mögöttem lévő dohányzóasztalra. – Jó reggelt.

Kérlek, mondd, hogy nem feküdtem le vele, fohászkodtam.

- Ki vagy te? – Küszködtem a rám telepedő hányingerrel. Beszéltem, s eközben megéreztem a leheletemet. A szemem sarkából elcsíptem egy gyors villanást a tükörben, saját magam képe megijesztett. Mit csináltam aznap éjjel?

- Sejtettem, hogy nem emlékszel rám – vigyorgott szélesen, fogsora rendezett és hófehér. Hogy nem emlékezhettem rá?

- Tegnap este…

- Nem, nem tegnap estéről. – Megrázta a fejét. – Nem csoda, hogy a tegnap estére nem emlékszel, mindazok után, ami történt. Mi már régebb óta ismerjük egymást. Legalábbis, azt hittem, te is megismersz engem. Reméltem.

- Ugye nem perverz vagy?

Zsebre vágta a kezét és egy kicsit közelebb jött. Kellemetlen érzésem támadt, hiszen ő olyan makulátlanul és tisztán festett, én pedig… nos, nem túl szalonképesen.

- Nem igazán, csak az évfolyamtársad.

- És hogy találtál meg? Miért hoztál ide?

- Kocogtam. - Védekezően felemelte a kezét a furcsa kérdésáradatom hallatán. Óvatosan méricskélt, mintha azt várná, mikor akadok ki és szaladok el. - Nem tudtam figyelmen kívül hagyni, ahogy utánam kiabáltál. Megnyerő volt.

Ijedten pislogtam.

- Kiabáltam?

- Eléggé. Valami olyasmit, hogy 'vodka' és 'gyere, cuppants’! Utána egész végig arról győzködtél, hogy nem vagy porszívóügynök, csak eltévedtél Narniában…

A kezembe temettem az arcomat – semmi mentséget nem találtam arra, amit tettem. Olyannyira alkohol illuminált állapotba kerültem, hogy a telefonhívást követő harmadik korty vodka után már teljes képszakadás következett.

Vettem egy mély lélegzetet, eljutatva azt a fejem búbjától a lábujjhegyemig. Mégis hogyan magyarázhatnám meg? Ez pörgött az agyamban.

- Nézd én— - kezdtem, de félbeszakított.

- Aztán elkezdtél valami pasiról dumálni, viszont olyan érhetetlen volt, hogy nem vettem ki belőle semmit.

- Sajnálom. – Összeszorítottam az ajkaimat.

- Lehánytad az ingem. – Miért állt hát a nevetés szélén? Láttam, ahogy megremeg az arca az elfojtott nevetéstől.

- Bocsánat.

- Még sohasem éreztem magam ennyire jól.

- Tessék? – Felemeltem a szemöldökömet.

Az őrültségét azonnal megállapítottam - ám ettől még nem találtam kevésbé vonzónak –, még a fejem átkozott lüktetése ellenére is.

- Mármint… tudom, mennyire kivagy és nem haszonhúzásból… én csak… Szóval… az egyetemen csak néhány székre ülsz mellőlem, mégsem volt sohasem annyi bátorságom, hogy megszólítsalak.

Ha flörtölgetni akart velem, hát nagyon rossz időpontot választott. A táskámért.

- Nem úgy gondoltam. – A homlokára csapott. – Természetesen tetszel nekem, hiszen nézz magadra… de most tényleg csupán segíteni akartam.

- Még a nevedet sem tudom…

Sután felém nyújtotta a kezét.  

- Ethan. Ethan Mackenzie.  

Haboztam. Az agyamban kattogtak a kerekek, mérlegeltem minden lehetőséget mielőtt még elfogadtam volna. Meleg keze körbefonta az enyémet és utáltam magam, hogy automatikus Stevehez – akit akkoriban tettem a „vele-sem-beszélek-többé” listámra legjobb barátnőm mellé – hasonlítgatom őt. Már akkor érzékelhető volt a kettejük közti hatalmas szakadék, és talán pontosan ezért engedtem magamhoz közelebb minden eltelt másodperccel. Minden, ami vonzott Stevehez egyúttal taszított is, s minden, ami taszított Ethantől vonzott is hozzá.

- Chealsea Roth – krákogtam, aztán sután felkaptam az egyik bögrét.

Ethan a kanapéra bökött.

- Szerintem jobb lenne, ha elbeszélgetnénk – kezdte. – Nem vagyunk barátok, de ez nem jelenti azt, hogy nem szeretnék az lenni. Nem egy ideális helyzet, nem is így terveztem, viszont talán jobb is. Megtörtént és talán jó lenne a legjobbat kihozni belőle. Az emberek azt mondják, könnyebben megnyílunk olyasvalakiknek, akiket kevésbé vagy egyáltalán nem ismerünk.

A legkézenfekvőbb kérdés szöget ütött a fejemben.

- Hol vagyok?

- A lakásomban, nem messze az egyetemtől.

Nem mertem neki megmondani, hogy az egyetemen lévő találkáinkra nem számítson, ha nem találok mihamarabb munkát. (Nyílván nem tudtam volna kifizetni a tandíjat.)

- Mikor t-találtál rám? – Elhelyezkedtem a helyen, ahol nemrégiben még az italmámort vészeltem át.

- Éjfél után. Tudom, furcsa, hogy ilyenkor kocogok, csak szeretem elkerülni a dugót és mániám a kilátás. – Kisfiúsan elmosolyodott, ahogy lehuppant mellém. – Cukrot?

- K…Köszi. – Kivettem két darab kockacukrot és a belepotyogtattam a gőzölgő csészébe.

- Gondolom, megvan az okod rá, amiért ennyire… Oké, valljuk be. Bocsáss meg a kifejezésért, olyan részeg voltál, hogy szerintem, ha megkérdezem, még a nevedet sem tudod elmondani rendesen. Sírtál, nevettél, kiabáltál, meg’ minden. Ezen nincs mit szépíteni.

Összeráncoltam a homlokomat.

- Nem vagyok ilyen.

- Tudom – ismerte el. – Néha figyeltelek.

- Figyeltél? – Sóhajtottam. – Nem győztél még, szerintem p-p-perverz vagy.

Felkacagott.

- Nem igazán. Egyszerűen csak érdeklődőm az emberek iránt. Már kisgyerekként is infókat gyűjtögettem a kisfüzetembe.

- És sohasem kérdezték meg, meleg vagy-e?

Rám kacsintott.

- Másodlagos hobbim volt a hölgyeket a házunk mögé csalni – heherészett. – Félre téve ezt, szarok rá, mit gondolnak.

Vulgáris vagy nem, nekem tetszett a fogalmazása.

- Ethan Mackenzie megmenti a részeg nőket, hazaviszi őket, aztán hátra csalja, hogy később a füzetébe írogasson róluk. Kezdetnek elég lesz.

Úgy tűnt, nem képes levakarni a vigyort az arcáról. Aztán, meglepettségemre komolyabb hangnemre váltott és arckifejezése is megváltozott.

- Mi történt? Avass be, kérlek. Ennyivel tartozol nekem.

Apró köröket rajzoltam a csésze oldalára, zavaromban máshova néztem.

- Volt egy balesetem néhány h…hónapja. – És azzal minden elmeséltem neki, töviről hegyire. Tisztán csengtek bennem a szavai, miszerint „szarik rá” mit gondolnak róla mások. Akaratlanul is követtem az elvét.

***

- Miért nem pereled be őt? Ez totál diszkriminatív!

- Egyrészt, mert arra sincs p-pénzem, hogy egyek, ezért nem lenne miből fizetni az ügyvédemet – mutattam rá. – Másrészt… inkább hagynám.

Megcsóválta a fejét és észrevettem a furcsa szokását, miszerint a kezeit tördeli, ha nagyon elmereng valamin. Az utóbbi egy órát masszívan átbeszéltünk, és jólesett, mennyire nem érdekli, hogy néha még mindig belebakizok a mondataimba. Megnyíltam egy idegen férfinak, kiteregettem azt a bizonyos szennyest és még csak nem is éreztem hibának. Teljesen megértett engem, és komolyan érdekelte a mondanivalóm. Egyenlőnek tekintett, nem holmi fogyatékosnak, akit megtépázott egy csúnya baleset. Ő meghallgatott. (Aznap még rengetegszer megcáfoltam a saját elhatározásaimat.)

Persze nem felejtettem el, hogy Steve is megtette ezt. Ő is meghallgatott és ő sem bánta, ha dadogtam. Akkoriban elhittem, őszintén nem bánja. (Persze, Sharon jött és elárult mindent és szétzúzott engem és a kis tagadás-buborékomat is.)

- Mi az, hogy hagynád?

- Épp eléggé m…megviselt ez a baleset. – Megvontam a vállamat. – Inkább munkahelyet keresek, és ahogy kinéz, új albérletet. Nem hiszem, hogy ezek után tényleg képes vagyok Lydia mellett maradni. Persze, érhető, hogy aggódik a pénzért…

- …de nem vártad el ezt egy barátodtól.

Szomorúan elmosolyodtam.

- Az elmúlt néhány hét katasztrofális volt, Ethan. – Ujjaim végigszántottak a hajamon. – Azt remélem, ezek után már tényleg sikerül f-f-felállni.

- Alig dadogsz, Chealsea – mondta lelkesen. – Ahhoz képest, amit mondtál, hatalmasat fejlődtél. Semmi okuk sincs, hogy ne alkalmazzanak. Az albérletet meg… tudok egy megoldást.

- Igen?

- Költözz ide – bökte ki. – Nem nagy lakás, én is egy fizetésből finanszírozom. A minap adtam fel egy hirdetést, és talán… ha érdekel…

- Alszom még rá, rendben? – Masszírozni kezdtem a tarkómat. – Ez nem olyan döntés, amit csak úgy megmerek hozni. Alig ismerlek és…

- …talán itt az ideje, hogy megismerj.

Játékosan belebokszoltam a vállába.

- B…Bosszantó vagy, befejezed a mondataimat.

- Csak arra próbálok utalni, hogy nincs okod félni tőlem. – Zavartan megvakarta az arcát. – Már elmondtam egy párszor.

- Nem is félek. Egyszerűen csak… Lydia…

- Megértem. – A kézfejemre simította a kezét. – Nem kell egyből rávágnod a válaszod. Fontold meg, ez is egy eshetőség.

Bólintottam.

- Megadod a számodat?

- Persze, de szerintem jobb lenne, ha hazakísérnélek. Látom, hogy támolyogsz még egy kicsit, talán segíthetnék.

Tehetetlenül néztem rá.

- Gondolod, hogy ez egy jó ötlet?

- Amilyen szerencséd van, elcsábulsz az italbolt előtt, mint tegnap este. – Megigazította a hajamat, zavaromban teljesen megszédültem. – Ha este ráérsz, elvinnélek vacsorára. Enned kellene valami normális ételt.

- Nem kell a jótékonyság, Ethan.

- Ez nem jótékonyság, hanem születésnapi ajándék – javított ki tudálékosan. – Nem hanyagolhatjuk el, hogy megvénültél.

- A huszonkettő neked vén? – Oldalra biccentettem a fejemet. – Tehát nem csak perverz, hanem pedofil is vagy? Ez egyre rosszabb, inkább ne árulj el semmit.

- Ebbe ne menjünk bele – nevetett. – Menjünk. Rendbe kellene szedned magad, és aludni sem ártana. Már megbocsáss, de olyan karikák vannak a szemeid alatt, hogy az iskolai hullahopp verseny óta nem láttam ilyeneket.

- Helyes, kerüld csak a témát. De ha a rendőrség rajtam keres majd téged, megbánod.

- Fecsegni fogsz, mi?

Végre valahára kicsalt belőlem egy igazi mosolyt.

- Mint a madár.

***

- Tudod, nem vagy túl óvatos – állapította meg, amikor elértük a tömbház bejárati ajtaját. Úgy döntött, felkísér egészen az ajtóig. – Nem csak a tömböt, még konkrétan a lakást is megmutatod egy olyan embernek, aki órákig bámult téged és csak nemrég ismered.

- Nem erőszakoltál meg, pedig megtehetted volna – jelentettem. – Amúgy sem tűnsz olyan edzettnek, hogy leteperj engem. Nyeszlett vagy.

- Nyeszlett? Ez kérem, izom.

- Izom a francokat – böktem meg a mellkasát. – Nyeszlett.

Sziszegett. Azonnal belékötöttem.

- Párszaszájú.

- Harry Potter fan vagy? – Fordult be velem a folyosón. – Újabb infó.

- Kerül a kisfüzetbe?

- Nagybetűkkel, Weasley.

Felkuncogtam. Újabb emelet, újabb folyosó és akkor…

…megláttam őt.

A falnak dőlt, és amikor találkozott a tekintetünk, kék szemei felcsillantak. Megkönnyebbülés futott át a vonásain.

- Chealsea…

- Steve – szóltam rekedten.

Aztán Ethanre pillantott és megkövült az arca.

Hoppá! Ne utáljátok a drágát, Ethan aranyos. Csak... na.. izé... engem utáljatok inkább. :D Lehet, hogy én is áldozata leszek a VASLAPÁT hadműveletnek. Úristen!